Merkel időzavarban

Az EU újraformálásának lett volna egy ésszerű menetrendje, amibe a német választások időpontja jól beleillett. A német választók - okkal, ok nélkül - nehézzé tették a kormányalakítást. A pártok erre úgy reagáltak, hogy fütyülve az ország és a kontinens soron lévő meghatározó lépéseire, teljes erővel valós és vélt kisszerű pártérdekeiket tették napirendjük élére, mintha egy előrehozott, vagy négy év múlva sorra kerülő választásokra kellene készülniök. Ezzel párhuzamosan a pártokon belüli pozícióharcok is kiéleződtek. Valójában azonban egyik irányzatnak sincs valóságos, átfogó alternatív elképzelése Merkellel (és persze Macronnal) szemben, kivéve a választásokon megerősödött szélsőjobboldali nacionalista Alternatívát. E helyett olyan témákat erősítenek fel, ami a szavazókat aktuálisan érdekli, de a nagy mozgásokat nem veszik figyelembe, arról nincs érdemi mondanivalójuk. Kivétel a koaliciókötésre kényszerült SPD, amely alapjában Merkellel azonos irányban szeretne politizálni, de azon belül több ponton más társadalmi bázisú és más perspektívájú változatot képvisel. A kialkudott koalíciós program erre alkalmas lenne, azt azonban az SPD pártszavazásának meg kellene erősíteni. Ez nem csak ismételt időveszteséggel jár, de alkalmat ad a több ambícióval, mint szellemi munícióval rendelkező pártfunkciknak, hogy a Merkel (és egyes SPD vezetők) személyével való elégedetlenségre, vagy képzelt választási érdekekre hivatkozva a pártszavazáson a kormányprogram elutasításáért agitáljanak.

Merkel látja, hogy ki kell várnia az SPD pártszavazásának eredményét, miközben saját politikai táborában is egyre nő a személyével kapcsolatos elégedetlenség. Egyszerre vádolják két ellentétes dologgal: a keményfejűséggel, önkényes döntésekkel, illetve általános időhúzással, kivárással, amivel rendre bedarálta a vele ellentétes elgondolásokat és személyeket. Ezért úgy gondolta, hogy ez a helyzet és a sürgető EU napirend nem engedi meg, hogy a feltehető új kormányalakításig tovább hallgasson - átengedve a terepet ellenlábasainak. Következésképpen ő választotta ki azokat a karcos témákat, amelyekkel a német és a nemzetközi politika napirendjére kerül: a Brexit-tárgyalások kulcskérdéseit és az EU következő költségvetési periódusában a kohéziós politika átformálását. Az világos lehetett számára, hogy kik körében fog ezzel felháborodást okozni, de joggal remélhet a felvetett témákkal szövetségeseket is. Így pl. az SPD választók álláspontja - ha józanul mérlegelnek - egybeesik az általa képviselttel.

A Merkel-féle új tematizálás tényleges hatásait se ő, se más nem tudja előre pontosan kiszámítani. De hogy kimozdíthatja a német belpolitikai vitát abból a stádiumból, amikor teljes kancellári működése, annak bármely eleme állt támadások kerszttüzében, az joggal feltételezhető. Továbbá ráirányítja a figyelmet arra, hogy Németország és az EU  - tetszik, nem tetszik - 2018 tavaszán sorsdöntő elhatározások előtt áll.

Tőzsdei korrekció, vagy több annál?

A tőzsdék prcedens nélküli időtartamon át egyre csak emelkedtek az elmúlt években. Ezen a héten előbb az USA-ban, majd a világ többi tőzsdéjén számottevő esés következett be. A hét folyamán nem stabilizálódott ugyan a helyzet, de nincs jele annak, hogy tőzsdepánik következne be. A félelmek inkább az infláció megugrására vonatkoznak és e miatt a jegybanki kamatok emelkedésétől tartanak. Vagyis véget érni látszik az olcsó pénz korszaka, ami az amúgy se túl erős konjunktúra alapja volt. Ha valóban ez következik be, azt inkább a realitások győzelmének tarthatjuk és egy mesterséges folyamat utáni "soft landingnek", semmint valami előre nem látható megrázkódtatásnak.

Nem ilyen egyszerű ennek a viszonylag békés forgatókönyvnek a politikai hatásmechanizmusa. Az USA-ban Trump elvesztheti ugyan azt a hatásos érvet, hogy mit huhognak a politikája miatt, mikor "szárnyal" a gazdaság. De ez legyen az ő gondja az őszi szenátusi és képviselőválasztási menettel kapcsolatban. A politikai mechanizmusnak megvannak a bejáratott válaszai a kétpárti váltógazdaság keretében. Ugyanígy ennek a forgatókönyvnek nem várhatóak kezelhetetlen politikai következményei Ázsiában sem.

Bonyolultabb a helyzet Európában. Ott az establishment tekintélyvesztése a 2008-as pénzügyi válság után kezdődött, de a gazdasági növekedés visszatérése után is folytatódott. Igaz, a resentiment inkább a választási és népszavazási eredményekben mutatkozott meg és nem öltött éles politikai formát a mindennapi életben. Ám erre lehet az a válasz, hogy a viszonylag kedvező gazdasági helyzet volt a lehetséges konfliktusok tompítója. Nem lehet tudni, hogy ha ez a relatív stabilitás végetér, annak mik lehetnek Európában a politikai következményei. Válhatnak élesebbé a konfliktusok, amelyek kiváltják a népszerűtlen kormányok elleni demonstrációk különféle formáit és megrendíthetik a mindennapok relatív nyugalmát. A javíthatatlan optimisták viszont reménykedhetnek abban, hogy a mesterséges konjunktúra megingása mind az elitben, mind a tömegekben megteremti a radikális átalakítás - korszerűsítés politikai feltételét mind a technikában és az infrastruktúrában, mind a foglalkoztatásban, mind pedig a jogi-intézményi rendszerben..