Amennyire Brechtnek ebben a szállóigévé vált mondásban igaza van, legalább annyira nem igaz, hogy a nép szava isten szava. Ezt ugyan korábban is mindenki így látta, aki nem értett egyet ezzel vagy azzal a szavazási döntéssel, de azóta a kutatások légiója bizonyítja, hogy a választót az asztalon lévő ügyek érdemi megítélése helyett milyen efemer dolgok mozgatják döntésénél - legyen az a választásokon való részvétel csakúgy, mint az, hogy kire-mire adja az urnába a voksát. Ugyanígy a kutatások tömege bizonyítja, hogy a közfelfogás által piszkosnak tartott propaganda-és kampányeszközök (belföldiek és ma már külföldiek is) milyen nagy mértékben hatásosak lehetnek.
Ma már a demokráciára hivatkozókat célszerű két csoportra osztani. Az egyiknél a demokráciára hivatkozás a maga érdekében használt hiteltelen politikai eszköz. Ezekről nincs mit mondanunk, pontosabban hiába mondunk bármit, cinizmusukról ez lepereg.Maradnak azok a demokraták, akik végiggondolva a mai körülményeket változatlanul elkötelezett és esszenciális hívei a demokratikus társadalmi berendezkedésnek. Ez utóbbiaknak célszerű három olyan dologról sürgősen megfeledkezni, ami pedig a megszokott demokratikus szisztémából következne. Az egyik, hogy megbízásuk egy ciklusra szól, amelynek egésze alatt nem kérdőjelezhető meg a demokratikus legitimációjuk. Ez ugyan jogi értelemben igaz, de politikai értelemben nem. A másik, hogy mandátumuk a választások előtt meghirdetett programjukhoz (ha volt ilyen), illetve a ciklus elején megkötött koalíciós megállapodásukhoz (ha volt ilyen) kötődik. Ez csak akkor lenne kézenfekvő , ha a különféle lényeges viszonyok manapság nem változnának szinte hónapról hónapra. A harmadik pedig az a "csapat", amivel a kormányzati ciklust indították. Tekintsünk el a melléfogásoktól, amelyek menet közben derülnek ki és korrigálásra szorulnak. Akkor joggal feltételezhetnénk azt, hogy az adott programhoz és egyéb körülményekhez illesztve a legjobb csapat állt föl és ennek változatlansága a garanciája a közbizalomnak. Ez azonban nem ilyen egyszerű. Egyrészt itt vannak az országon belüli és a nemzetközi színtéren bekövetkező lényeges változások, amiknek adott esetben lehetnek célszerű konzekvenciái a "csapat" összetételében. Másrészt a választók megúnhatják a változatlan arcokat, különösen, ha fiatal tehetségek tűnnek fel a kormányzó pártok környékén, illetve magukban a pártokban. Ha ezek a pártok demokratikusak, akkor éves kongresszusaik jelezhetnek ilyen belső mozgásokat, amiket kormányszinten sem célszerű negligálni.
Számos példát látunk arra, hogy nem demokratikus pártok - akár kormányon, akár ellenzékben - folyamatosan használnak modern eszközöket saját bázisuk és az egész választóközönség szondázására. Ennek tanulságait tudva/nem tudva a jelenlegi viszonyok alapvető destabilizálására használják.A fent leírtak azt jelentik, hogy ezeket a technikai eszközöket a demokratikus pártoknak is alkalmazniuk kellene, nem pedig elutasítaniuk arra hivatkozva, hogy ezek nem szerepelnek a megkövesedett demokratikus kelléktárban. A tradicionális kelléktár tragikomikus csődjét példaszerűen szemlélhetjük a demokratikus német pártok mostani kormányalakítási tárgyalásain. Sorra bukkannak elő a választók nem igazi ismeretéből is adódó identitáspolitikai párt(rög?)eszmék, a pártokon belüli látens generációs konfliktusok, az azonnali megismételt választásokkal, illetve a 4 év múlva sorra kerülő választásokkal kapcsolatos félelmek és feltételezések. S mindez minek a kárára? Természetesen a német demokratikus állam iránti bizaloméra és az Európai Unió egyre halaszthatatlanabb távlatos reformjáéra. Márpedig ezek jelentenék a jövőre nézve a tartós európai demokrácia számára a stabil bázist, amit ugyan a német választók láthatólag nem akarnak szétverni, de mindenkori választói viselkedésüket nem ennek a szándéknak a prioritása irányítja. És ez tőlük nem is lenne elvárható.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése