2017. március 8., szerda

Keleti bővítés - újragondolva?

A Szovjet Birodalom összeomlása után politikai, gazdasági és katonai légüres tér keletkezett Kelet- Középeurópában. Politikai tekintetben egyértelmű volt azonnal, hogy a nyugati orientáció fog teret nyerni. Gazdasági tekintetben ugyancsak rögtön megjelent az állami szintű mentőöv, a tőke beáramlása pedig a törvényi környezet és a privatizációs módszerek függvénye volt az egyes országokban. Katonai tekintetben azonban nem volt világos, hogy a máltai megállapodás szelleme végülis mennyire fogja fékezni ezekben az országokban a nyugati integrációt.

Sajátos probléma volt az NDK sorsa. A német egység lehetősége váratlanul érte a Kohl kormányt. Egyrészt Németország egysége evidenciának tűnt, másrészt az NSZK mind politikai, mind katonai tekintetben olyan mértékig szerves részévé vált az euroatlanti integrációnak, hogy szövetségesei jóváhagyása nélkül nem dönthetett ebben. Az USA támogatása nem volt kétséges, annál inkább a legnagyobb európai szövetségesé, Franciaországé. Az USA számára az, hogy az NDK beolvasztása nagy gazdasági áldozattal jár az NSZK részéről, inkább pozitívum volt, valamint geopolitikai garancia. Francia részről azt látni kellett, hogy a "gazdasági óriás - politikai törpe" formulának mindenképpen belátható időn belül vége lesz, de hogy ezt gyorsítsák vagy inkább lassítsák, az meggondolás tárgya volt. Magának a német kormánynak is lett volna haszon egy francia ellenzésből: egy lassabb egyesülési folyamat kevesebb azonnali megterheléssel járt volna és nagyobb lehetőséget a lépések gondos megtervezésére. Minthogy Mitterand végülis a a DM feladása árán hozzájárult az azonnali német egységhez, Kohlnak nagy terhet kellett bevállalnia ahhoz, hogy ő legyen az egyesítő kancellár. Az egyesítés politikai, gazdasági (ráadásul az két márka közötti 1=1 átváltási aránnyal) gondjai mellé el kellett indulni az európai közös pénz irányába és el kellett ismerni Németország keleti határait.

A gyors német egység példát jelentett a közép-kelet régió egészének. Ugyanakkor Németország figyelmét és erejét lekötötték a belső problémák, így tradicionális befolyása, kapcsolatai ellenére nem állhatott az élére az egész keleti régió átalakulási folyamatának. A német tőke természetesen úgy terjeszkedett, ahogy lehetőségei és érdekei megkívánták és ha az egyes kormányok tanácsért a német kormányhoz fordultak, akkor ebben nem volt hiány. A keleti politikában a motor szerepe azonban az USA-ra maradt.

Az USA számára a régió tekintetében a fő motívum Oroszország - politikájának alátámasztása volt. Ehhez járult az is, hogy Jugoszlávia szétesése és a volt tagországok közötti háború szintén az USA számára jelentett megoldandó problémát, amelyben pl. Magyarországra is szüksége volt, mint stratégiai hátországra. Több teherátvállalást várt volna európai szövetségeseitől, de azokat lekötötték belső problémáik és tartósan is megfeleltek volna nekik azok az egyezmények, amiket a volt szocialista országokkal gyorsan megkötöttek. Az USA nyomásnak az EU sokáig ellenállt a keleti bővítés tekintetében. Így az USA volt kénytelen előzni a NATO bővítéssel. Minthogy Oroszországban ekkor tetőzött a belső zűrzavar, nem tudott hatékonyan tiltakozni az ellen, hogy a volt szovjet tagországok határain, illetve a Baltikumban volt tagországokban is megjelenik az USA hadsereg. Így már az EU sem húzhatta tovább a keleti bővítést. A  döntés nemszeretem voltát azzal tudta érzékeltetni, hogy nem egyenként, mérlegelve, hanem egyidőben, csoportosan lépte meg a bővítést.

Ám akárhogyan is került sor a NATO és az EU keleti bővítésére, ezt mind a két szervezet irreverzibilisnek tekintette és igyekezett (jól -rosszul) meg is felelni az ebből adódó feladatainak. Két eseménysor azonban szinte mindent kilendített a korábbi pályájáról. Az egyik az USA iraki katonai akciója volt, amely az elképzelésekhez képest nem csak sikertelen volt, hanem kedvezőtlenül rendezte át az egész ottani régió viszonyait. A másik a 2008-as pénzügyi világválság, amely nem csak a korábbi gazdasági trendeket és evidenciákat törte meg,hanem a fejlett országok lakosságát bizonytalanította el mind saját jövőjüket, mind a politikai rendszerük megfelelő voltát illetően. Ezzel párhuzamosan Putyin a maga módján reorganizálta az orosz államot és ezt követően a saját államhatárain túl is nagyobb befolyásra törekedett.

Eltekintünk annak felvázolásától, hogy mindez hogyan vezetett az USA Európa iránti érdeklődésének fokozatos csökkenéséhez, az EU szaporodó válságjelenségeihez, kríziseihez és hogy az orosz befolyás növekedése hogyan érintette különféle formában a kelet-középeurópai térséget - ismertként feltételezve ezt. Ezek a folyamatok lépésről lépésre mentek végbe és explicit formában nem vezettek a keleti bővítés újragondolására. Ma azonban már erre utaló jelek is szép számmal akadnak.

Korai lenne ma értékelni, hogy mik a konzekvenciái Trump elnök NATO és euroszkeptikus nyilatkozatainak, valamint Oroszországgal kapcsolatos nagyfokú megértésének. Távol vagyunk attól, hogy az amerikai politikai és katonai establishment feladta volna befolyási igényét régiónkkal kapcsolatban. De hogy az 1990 utáni offenzív lendületnek nyoma legfeljebb a Baltikumban látszik, az nyilvánvaló. Ahogy az a Trump féle elképzelés az EU-ban isegyértelmű visszautasításra talált , hogy akár katonailag is vegyék át az USA-tól a regionális felelősséget.

Az EU-nak válságjelenségei sorában amúgy is egyre több baja van a V4 csoporttal. Ha nem is egyforma mértékben, de ezek az országok tagságuk több, mint 10 éve alatt gazdaságilag nem közelítettek megfelelően az EU magjához, politikájukban és értékrendjükben pedig - lehet mondani - egyre távolabb kerültek tőle. Ugyanakkor nyíltan blokkolják azt a mélyítési folyamatot, amelyet a fejlett uniós államok egy része kikerülhetetlennek tart. Ennek következtében került előtérbe és minden bizonnyal kerül valamilyen formában megvalósításra is a többsebességes Európa.

A Brexit konkrét megvalósítása folyamatosan megmutatja, milyen károkat okoz a formális kilépés az EU-ból. Ezért a többsebességes Európa kialakulása során kevéssé valószínű, hogy a nemzeti szuverenitásukat középpontba állító tagországok erre az útra lépnének, még akkor sem, ha a kohéziós politikából vagy a közös agrárpolitikából származó pénzügyi transzferek elapadnának. De ha a formális tagság meg is marad, a magországok alighanem még az eddiginél is kevésbé fogják indíttatva érezni magukat, hogy beavatkozzanak az elkalandozó országok kül-és belpolitikájába. Sőt, a maguk orosz-politikáját is szabadabban tudják alakítani mind gazdasági, mind politikai tekintetben, ha ők és  Oroszország között ott van egy - valamilyen formában azért EU tag - Köztes-Európa. Ez pedig nagyon más, mint a keleti bővítés mögött állt koncepció volt.

Ha Európa sub rosa oldja meg keleti politikája újragondolását, mit tehet az Egyesült Államok? Azt, aminek jeleit úgyis látjuk. Mind katonai, mind pedig esetleges politikai érdekeit bilaterális alapon érvényesíti, amelyben egyaránt szerepet játszik az alku és a nyomásgyakorlás. Ezért Kelet-Középeurópa sem tud (és talán nem is akar) az USA-val szemben tömbként fellépni. És természetesen ugyanez igaz az orosz-kapcsolatokra nézve is.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése