2017. október 10., kedd

Az indulati politikai hisztéria ereje



A XX. sz. ban a világ gazdasági és politikai centrumában az volt a jellemző,. hogy időnként feltartóztathatatlan erejű politikai hisztériák lettek úrrá a népeken. Ezek hol a politikai-katonai-gazdasági centrumok szította háborús hisztériák voltak, hol valamiféle ideológiát hirdető mozgalmak ragadták magukkal a lakosság tömegeit. A harc két világégéshez vezetett és általában a legfulminánsabb centrumok teljes vereségével járt. (A bolsevizmust és a Szovjetúniót ezúttal hagyjuk figyelmen kívül, mint speciális esetet.)

A II. Világháború a végén az atomfegyver megjelenése azzal a következménnyel járt, hogy a centrum-országokban a hatalmi csoportok is, a tömegek is arra a belátásra jutottak, hogy a konfliktusok végső kiélezését kerülni kell és helyette a tárgyalásoknak, kompromisszumoknak, egyezményeknek és az ezeken alapuló intézményeknek kell teret nyerniük az indulatok eszkalációja és a háborúk helyett. Ez a kvázi közmegegyezés nagy tömegeknek békés évtizedeket biztosított, amelyekben a születéskori várható élettartam folyamatos és nagyfokú növekedése mellett a társadalmi mobilitás, a tömegfogyasztás, a tömegdemokrácia, a tömegmédia, az utazás szabadsága és más személyes törekvések kielégítést, vagy legalábbis reményt nyertek. Hisztériák ebben a korszakban is lábra kaptak, de jobbára gyorsan ki is múltak.

Aztán egy ponton ez az általános pozitívnak érzett folyamat véget ért és  ellentmondásossá vált. Sok tekintetben változatlan maradt az előrehaladás, de nőni kezdett az objektív és szubjektív, abszolút és relatív vesztesek tömege. A generációcserével egyre inkább homályba tűnt a háborútól való irtózás csakúgy, mint az establishmentek különböző köreinek felismerése, hogy a stabilitás csak a win-win megoldások előnyben részesítése mellett biztosítható. Ugyanakkor a globális problémák megoldási kísérleteivel szemben mind az üzleti életben, mind a politikában a rövidtáv vált egyoldalúan dominánssá. Ezzel párhuzamosan viszont a centrum országaiban erőre kaptak az anti-establishment érzületek, majd indulatok és ezek képviseletében jelentek meg különféle mozgalmak, pártok.

Aligha van értelme "hajókatalógust" készíteni az anti-establishment mozgalmakról, témákról, politikai személyiségekről, annyi félét találhatunk. Ugyanígy nem érdemes sorra venni programjaikat, ígéreteiket, mert azok tartalmilag aligha komolyan vehetőek, erősen inkoherensek. Társadalmi bázisuk is annyira heterogén, hogy abból célszerűtlen néhány markáns társadalmi csoportot kiragadni, mert az éppen a jelenség általánosságáról, képlékenységéről vinné el a fókuszt. Ugyanis a katalán függetlenségi mozgalmat és a Brexitet, vagy Trump elnökké választását is inkább a közös proteszt-elem kapcsolja össze, mint a hirdetett célok.

Ami azonban már most rögzíthető, az az, hogy ha egyszer egy ilyen indulat utat kapott,  akkor akiket ez egyszer meghódított, azok hiába szembesülnek a ráció világában bekövetkező negatív fejleményekkel, azokat következetes negligálják.Hiába szembesülnek a brit polgárok az EU-ból való kilépés negatív országos gazdasági következményeivel és személyes életükben különféle új akadályokkal, a válaszuk az, hogy vállalják és nem magukat,vezetőiket, hanem az ellenséges környezetet okolják érte. De ugyanez elmondható az USA adminiszráció sarlatán és kusza politizálása közvetlen hatásairól is. Ott se elnökük a hibás, hanem mindazok, akik bent és kint akadályozzák őt, s a sikertelenségeket könnyedén átmenetinek minősítik.

A lecke, amit ez az új közérzület az establishmenteknek felad, drámaian nehéz. Mindenekelőtt a politikacsinálásban és a vezetésben tartalmi korrekciókra és nagyobb felelősségre és méltányosságra lenne szükségük, De ezek már első szinten abba ütköznek bele, hogy markánsabb változtatásokat se tudnak keresztülvinni azon érdekcsoportokkal folytatott alku, és így az eredeti elképzelés felvizezése nélkül, amelyek különben maguk is egy elszabaduló proteszt-mozgalom kiindulópontjává válhatnának. Ám ez még csak egy politika tartalmi problematikája. 

Ezen túl még valamilyen módon újra utat kellene találniuk a polgárok "lelkéhez" is, tudomásul véve a nyilvánosság megváltozott szerkezetét (globalizáció, a verbalitás visszaszorulása a vizualitással szemben, közösségi média, a tömegmédiától részben független horizontális kapcsolatok, destruktív kommunikációs ágensek megjelenés). A "lelkeket" illető reális ismeretszerzést még csak-csak el lehet képzelni egy felvilágosult, demokratikus állam keretei között. De ennek a tudásnak a praktikus alkalmazása már aligha egyeztethető össze az ilyen állam vállalt missziójával. Ezért ebben a politikai hisztériakeltők gátlástalansága vajmi nehezen kompenzálható adottság.

2017. szeptember 30., szombat

Temessük máris az "új Merkelt" ?

Hónapok óta a legtöbb elemző Merkel biztos győzelmére számított a német választásokon. Még sokáig fogják elemezni a most lezajlott  választások eredményét, de kézenfekvőként  kínálja magát az a magyarázat, hogy a választóknak elegük lett a biztos favoritból és ki más pártot választva, ki otthon maradva sovány győzelmet fabrikált a magabiztosból. Ennek következményeit majd csak a jövőben láthatjuk.

Akár a most esélyesnek tartott "Jamaica-koalició", akár egy kisebbségi kormány, akár mégis egy nagykoalició élén maradna Merkel kancellár, akkora súlya alighanem sem otthon, sem a nemzetközi színtéren nem lesz, mint egy nagy győzelem birtokában lehetett volna. Hacsak nem sikerül a gyengeségből erőt kovácsolnia: kihasználva, hogy nincs elfogadott személyi alternatívája, egy markáns programmal az "én, vagy a káosz" ismert eszközéhez nyúl. Ez azonban Merkel politikai személyisége, eddigi vezetési módszerei alapján kevéssé valószínű. Még akkor is így van ez, ha pártcsaládján belül a visszahúzó erő, a CSU pozíciója vele szemben a választási kudarc következtében erősen meggyengült, valamint, hogy az AfD világszerte megütközést keltő választási eredménye miatt az egész német hatalmi elit bizonyítási kényszerbe került erős európai elkötelezettségét illetően.

Ha tehát egyeztetések, kompromisszumok árán maradna kancellár, az nagyban csökkentené a francia-német tandem átütő sikerének valószínűségét az EU átformálásában. Az amúgy is nagyszámú ellenérdekelt és bizonytalan erő felbátorítva érezheti magát egy ilyen átalakulás felvizezésében. Egy kevéssé markáns új kezdet politikai és kommunikációs esélyei pedig eleve rosszabbak, mint arra Macron győzelme után gondolni lehetett.

Bár a sok tényezős globalizált világban a koincidenciákat és szinergiákat nem lehet előre látni, túlzott merészségnek és optimizmusnak tűnik azt várni, hogy a közeljövőben Európa a világpolitikában, a világgazdaságban, a technológiai versenyben és katonailag az eddigivel szemben jelentős tényezővé tud válni. Márpedig ha mostanában nem, akkor lehet, hogy az utolsó ilyenfajta alkalmat szalasztja el.

2017. szeptember 22., péntek

Válság után, válság előtt?

Közismert, hogy a 2008-as pénzügyi világválság döntéssel indult: hagyták csődbe menni a Lehmann Brotherst. Ez indított el láncreakciót, amelyre nem számítottak. A pénzügyi és politikai döntéshozók megrémültek és nem engedték csődbe jutni a többi, egyébként csődre érdemeset. Így a válság nem fejthette ki a maga "piactisztító" hatását. Utána is csak félszívvel vizsgálták, hogy mi vezetett a buborékok kialakulásához és szintén kesztyűs kézzel nyúltak a pénzügyi szféra újraszabályozásához - megelőzendő újabb pénzügyi válságok kialakulását. E helyett a központi bankok laza pénzpolitikával lehetővé tették, hogy drasztikusan csökkenjen az infláció és a kamatszint, kevesebb áldozata legyen a válságnak, hogy a bankok gyorsan összeszedjék magukat, az önmérséklőbb államok kezelni tudják adósság-problémáikat és a spekulatív tőke vidáman kaszáljon. A nyugati világ egyes országaiban - ha eltérő mértékben is - a kispénzű adósok és a munkanélküliek így is megszenvedték a válságot. Annál is inkább, mert az olcsó hitelek ellenére a termelő beruházások csak nem akartak beindulni, nem teremtődtek kellő számban új munkahelyek, stagnáltak a bérek, pangott a lakáspiac. Mindez elég volt ahhoz, hogy megrendüljön a közbizalom mind a pénzügyi, mind a politikai establishmentben. Ennek jele volt az, hogy a demagóg nacionalista és izolacionista politikusok (több.kevesebb antikapitalista, antiimperialista vonással is feldúsulva) váratlan választási és népszavazási sikereket értek el.

A magyar politikai vezetés ennek a periódusnak a szerencsefia volt. Felfogta, hogy ha a költségvetési hiány kimutatott összegét szigorúan kordában tartja, valutaárfolyamát alacsonyra nyomja és központi bankja szintén laza monetáris politikát folytat, akkor bármit megengedhet magának mind gazdaság- és társadalompolitikában, mint a tulajdon- és jövedelmi viszonyokba való folyamatos durva belenyúlással, mind pedig a megszokott nemzetközi politikai és jogi normák semmibe vevésével. Vagyis a maga céljait követve kihasználta ennek a furcsa periódusnak a rendkívüli nemzetközi lehetőségeit.

Valójában azonban minden komoly gazdasági és politikai tényező tudta, hogy  a 2010-es években tág értelemben válságkezelésről van szó, amely egyszer véget kell érjen. Minthogy a válság sokkja után a könnyebb periódus aránylag soká tartott, országonként eltérő mértékben lassan megindult a növekedés, nőtt a foglalkoztatás, nekiindultak a bérek, nőtt a fogyasztás, megélénkült a lakáspiac. Ez a központi bankoknál is időszerűvé tette a pénzszórás visszaszorítását, a kamatemelési kurzus elindítását, lassan újra teret nyert a mérsékelt infláció. Az USA-ban ismét az asztalra került a bankrendszer újraszabályozásának témája. Mindez viszont felveti azt a kérdést, hogy eljött-e a világgazdaság és a nemzetközi pénzügyi rendszer "normál üzemmódra" való visszaállásának ideje. S erre sok elemző, szakértő nemmel válaszol.

Nem hozzáértőként nem konstatálhatunk többet, mint azt, hogy lehetőségként számolnunk kell azzal, hogy akár a közeljövőben egy újabb. a korábbinál is pusztítóbb nemzetközi gazdasági és pénzügyi válságnak nézünk elébe. S nem tudjuk, hogy erre a különféle pénzügyi és politikai intézmények milyen válaszokat fognak tudni adni. Egyfelől a "meglepetés.faktor" bizonyára kisebb lesz, mint 2008-ban volt, másfelől viszont az egyszer már több-kevesebb sikerrel alkalmazott elhárító manőverek kevésbé lehetnek sikeresek. A tradicionális establishmentek - ha nem kerülnek szembe kontrollálhatatlan fejleményekkel - aligha vesztik el hidegvérüket egy ilyen válsághelyzetben. A jelenlegi USA adminisztrációról ez már nem mondható el ilyen határozottan. És hogy a különböző országok, nagyrégiók lakossága körében az apátia vagy a pánik lesz-e úrrá, ha ilyen fejlemény bekövetkezik,  nincs ember, aki előre meg tudná mondani.

2017. szeptember 8., péntek

Új Merkelre várva

Mindenfelé rebesgetik, hogy a német választások után majd így meg úgy lesz. Az nagyjából egyértelmű, hogy a jelenlegi EU úgy, ahogy most van, folytathatatlan. Ebből a szinte biztos újraválasztásra váró kacellár-asszony se csinál titkot. De erre mutat a jelenlegi koalíciós partnerrel folytatott tévévita szokatlanul békés hangneme is. Az is egyértelműnek látszik, hogy ez lesz Merkel utolsó választási kampánya, így nem lévén szükséges újraválasztására gondolni, energiáját nem annyira eddigi működése kontinuitására, hanem egy úgy Európa alapjainak lerakására fogja koncentrálni. Olyanéra, amely egyszersmind  Németország tartós békés fejlődését is biztosítani tudja.

Sok kétség nem lehet aziránt, hogy a Nagybritannia nélküli, az USA politika által kevésbé determinált Európa elképzelt alapja az erős francia-német tengely lenne. Az is elég világosan körvonalazódott, hogy a jelenlegi döntési szabályok által paralizált EU nem alkalmas a gyors és lényegi változások végrehajtására, ezért az az eurozónára, annak jelenlegi és létrehozandó intézményi bázisára fognak támaszkodni. Itt azonban végetér a tudomány - legalábbis a nyilvánosság számára.

Ennek az új kezdetnek sikere nagy mértékben múlik azon, hogy mennyire koherens és végiggondolt az elképzelés, a lépések egymásutánja megfelelően van-e megválasztva, azokra az ellenerőkre és konfliktusokra számít-e, amelyek aztán a valóságban is jelentkezni fognak. Könnyít a helyzeten, hogy a kulcsszereplők már ma is kormányzati pozícióban vannak, tehát mind az információs, mind a tervezési bázis rendelkezésre áll, hogy ne menet közben kelljen sokat rögtönözni. Mindez természetesen igaz az ellenérdekeltekre és "ellenjátékosokra" nézve is. Ahhoz azonban a mai bonyolult, sokszereplős és soktényezős világ sokkal instabilabb, hogyse tervek olajozott végrehajtására kelljen automatikusan számítanunk.

A német-francia elképzelés már idén ősszel kezdődő megvalósítása útjában alighanem nem a par excellence politikai tényezők jelenthetnek váratlan akadályt. A gazdasági-pénzügyi, a katonai és a kommunikációs szféra sokkal inkább képes olyan fejleményeket produkálni, amely átrendezhetik az egész színpadot. Ha azonban ilyen fejlemény nem következik be, akkor a terv első lépéseire még ebben az évben sor kerül és a nyilvánosság szembesül velük. Ám akár így lesz, akár lesznek váratlan külső fejlemények a "régi Merkel" politikusi rutinja garancia arra, hogy nem követnek el olyan melléfogásokat, mint amilyenekkel az újonc Macronnak sikerült saját belső közvéleményének támogatását gyorsan leamortizálni. És azt se felejtsük el, hogy a kancellár-asszony pályáját kutató elméleti fizikusként kezdte, ami a politikusok között sajátos, váratlanul is hasznosítható gondolkodásmódot kellett megalapozzon.

2017. szeptember 2., szombat

Miért nem öröklődnek Európában a tekintélyuralmi rendszerek?

A polgári átalakulás során Európában ahol fennmaradt a királyság, fennmaradt annak örökletessége is, ám a király alkotmányos szerepe minimalizálódott. Ezzel szemben a magukcsinálta tekintélyuralmi rezsimek az alkotmányokon átlépve teremtettek maguknak megkérdőjelezhetetlen pozíciót, de ezt nem születési előjogokra, hanem a helyzet szavára és macchiavellista - cipollai adottságaikra alapozták.A helyzet szava természetesen a tekintélyuralkodó mellett kezdetben egy kérlelhetetlen csapatot is a felszínre dobott, akik oligarchikusan vettek részt a hatalom gyakorlásában, fontos elhatározásai kialakításában, de őket apró munkával az első emberek fokozatosan kiszorítottak a tényleges döntéshozatalból. Szerepüket a nyilvánosság kizárásával kamarillák vették át. A régi politikai oligarchia vagy eltűnt, vagy egyre inkább bábfigurákként maradhattak meg a nyilvánosságban.

A hatalom magányosságát az egyeduralkodók gyakran családi magánvagyon gyűjtésével párosítják - utalva arra, hogy tudják, pünkösdi királyságuk nem tart örökké és dinasztikus ábrándjaik ezen az égtájon nem lehetnek. Családon kívüli örököst se jelölhetnek ki, mert az menthetetlenül megkettőzné a hatalmi centrumot és ez magát a rendszert kezdené ki. Ha gondolnak jövőre, akkor a diadokhoszok harca lebeghet a szemük előtt, ami európai fejjel meglehetősen nélkülözi a realitást, mert aligha fogadna el egy új tekintélyuralkodót sem a többi főlakáj, sem pedig a rendszerrel szembenállók nem éreznék továbbra is paralizálva magukat. De az is lehet, hogy ha a tekintélyuralkodó az őt követő időre gondol, akkor felfordulást és "restaurációt" vízionál - ezért próbálja uralmát a lehető legtovább fenntartani.

Ahogy a két világháború közötti korszak európai tekintélyuralkodói (és rendszereik) vagy a háború következtében, vagy azt túlélve haláluk után nyom nélkül eltűntek a politika színpadáról, ezt a sorsot nem kerülhetik azok sem el, akik most vagy a közeljövőben az "erős kéz" politikát személyes uralommá alakítják a nyugati tradíciók dominálta tájakon.

2017. augusztus 24., csütörtök

Ázsia a Landstrasse végén kezdődik?

A sokféle formában emlegetett, Metternichnek tulajdonított mondás ma újfajta aktualitást kapott. A nyugati világtól sebesen eltávolodott eurázsiai Oroszország majd Törökország egyidejűleg arra is törekszik. hogy a maga eszközeivel és a maga elképzelései szerint befolyást szerezzen Európában azzal a végső céllal, hogy megpróbálja Európát is a maga képére formálni.. A befolyás-szerzésre a különböző országokban eltérő a fogadó-hajlam. Ennek az eltérésnek történelmi, kulturális,gazdasági és politikai okai egyaránt vannak. Programatikusan azonban csak a magyar kormány hirdetett keleti nyitást, ami persze sok mindent jelent, de erősen függ az egyes "keleti" országok Magyarország iránti érdeklődéstől is. Ez utóbbit illetően érdemes megkülönböztetni azokat, akiket maga az ország érdekel, illetve azokat, akik az országot csak mint az EU tagját mérlegelik.

Azok a trendek, amelyek a közelmúltig érvényesültek, mindkét nyugati integrációs szervezet, a NATO és az EU válságjelenségeinek fokozódását és mélyülését mutatták, úgyhogy mind az EU-n belüli különutasok, mind a kelet felől az EU-t infiltrálni akarók bizton szövögethették terveiket akár középtávon is. A kevesek által várt Brexit azonban Európában a korábbi trenddel ellentétes mozgásokhoz vezetett. Erre erősített rá Trump elnökké választása az USA-ban, amely egyszerre a választók lázadása veszélyeit mutatta meg Európa számára, valamint kétségessé tette, hogy Európa védelmét adottnak lehet-e venni a NATO révén. Egyben Trump megválasztása fordulatot hozott Oroszország megítélésében is: a nyugati országok belső ügyeibe való folyamatos beavatkozásának alapos gyanúja aktivizálta a védekező immun-rendszert.

 A brit kilépésnek az első olvasata a vereség-tudat volt: megbukott az az elképzelés, hogy az EU egy irreverzibilis, állandóan előrehaladó integrációs folyamat. A sokk oldódása után kezdték felismerni a lépés előnyeit is az EU szempontjából. Ugyanis az a nagy lakosságszámú és fejlett gazdaságú ország távozott, amely eleve a legtöbb kivételt harcolt ki magának a közös EU-s szabályok alól, s így a szövetségen belüli centrifugális törekvések természetes támasza volt. Továbbá az az ország, amelyiknek nemzeti valutája az euro mellett is tényező volt a világgazdaságban. Vagyis a kilépés által Franciaország és Németország súlya az EU-n belül automatikusan megnőtt, akárcsak az euro-zónáé. Ráadásul a Brexit-tárgyalásokon látványosan meg lehet mutatni minden tagország és lakossága számára, hogy mennyi bajt és elhúzódó problémát jelent az Unió elhagyása.

Az absztrakt lehetőséget konkrét lehetőséggé változtatták a francia szavazók, akik az európai integráció határozott előmozdítását és Európa versenyképességét helyreállítását ígérő Macronnak nagy többséggel felhatalmazást adtak. Ő és a minden bizonnyal új mandátumot kapó Merkel olyan gyors és lényegi változtatásokkal próbálkozhat meg az EU-ban, amiről korábban csak ábrándozni lehetett. A próbálkozás sikere természetesen távolról sem garantált, de már a start pillanatában is másképp veti fel az Unión belüli periféria kérdését, mint ahogy az korábban felvetődött. S így vált aktuális kérdéssé, hogy hol végződik Európa és hol kezdődik Ázsia.

Az már most világossá vált, hogy a francia-német elképzelés szerint az új Unió fő motorja az erurozóna lesz. Így a tagországok számára alapkérdéssé válik, hogy akik most nem tagjai a zónának, csatlakoznak-e hozzá rövid időn belül és ezzel a projekt részeivé válnak, vagy elfogadják a másodrendű EU-tag szerepét. Minthogy a zónába ezután belépők száma és földrajzi elhelyezkedése még kérdéses, nyilván nincsenek még kész tervek arra, hogy mi lesz a "répa" a csatlakozni kívánók számára és milyen lesz a "bot" a kimaradóknak. Az nyilvánvaló, hogy nem érdeke az EU-nak, hogy bármelyik tagállam kilépjen, mert ezáltal csak "Ázsiát" hoznák közelebb az európai centrumhoz, amit aligha szeretnének. Az azonban lehetséges, hogy a szuverenitásuk minden morzsájához foggal-körömmel ragaszkodók a magországok rábólintásával valójában nem Európa külső körét fogják alkotni, hanem puffer-zóna lesznek Európa és Ázsia között.

2017. augusztus 14., hétfő

A demokratikus Nyugat kettős mércéje

Azok a vezető európai országok, amelyekben kifejlődött a polgári demokrácia, egyben gyarmattartó országok is voltak. Bár úgy tudták és hirdették, hogy a gyarmatokon civilizatórikus szerepet látnak el, amelynek a helyi lakosság is haszonélvezője, nem volt kétséges, hogy a gyarmatosított területeken nem ugyanazokat a normákat és eljárásokat érvényesítik, mint az anyaországokban. Még kevésbé tartották magukat a normákhoz gyarmataik szomszédságában, ahol a fő törekvésük a gyarmatok határainak biztosítása volt - fegyverrel, pénzzel, diplomáciával.

Amint az USA megerősödött, Latin-Amerikát a maga "hátsó udvarává" tette, amelynek eszközei messze estek az USA alkotmányától. Ez a kontraszt akkor vált igazán markánssá, amikor felszámolták a rabszolgaságot az USA-ban.

A XX. század világháborúiban a nyugati demokráciák szövetségi politikája sem elvi-politikai kritériumokon állt: az Antant fontos tagja volt a cári Oroszország, a Szövetségeseké a sztálini Szovjetunió. A háború után a világrend elvben az ENSZ alapokmánya magasztos elveinek elfogadása alapján állt, valójában azonban a vezető nyugati országok - a beszélő viszony fenntartásának és más pragmatikus szempontoknak érdekében - folyamatosan túltették magukat azon, hogy bizonyos tagországok messze nem felelnek meg az elfogadott elveknek.

A gyarmati rendszer felbomlása bizonyos mértékig csökkentette a kettős mérce látványos voltát és bizonyos fajta demokrácia több kontinensen is gyökeret látszott ereszteni. De a béke fenntartásának érdeke, a globalizáció és a gazdasági érdekek újra és újra szükségessé tették a szemhunyást a különböző partnerországok belső viszonyaival kapcsolatban. A végtelenségig lehetne sorolni a példákat ennek illusztrálására.

A kettős mérce azonban valamiféleképpen érvényesült a "mi" és az "ők" vonatkozásában: ami fölött "náluk" félrenéztek, az "nálunk" nem volt megengedhető. A "mi"-t praktikusan a NATO-val és az EU-val azonosíthatjuk. Ha azonban a legutóbbi fejleményeket nézzük, még ez a megkülönböztetés is kezd megkérdőjeleződni.

A NATO szempontjából sarkalatos kérdés Törökország. Az atatürki rendszer a nyugati demokrácia sajátos esete volt, ahol az időnkénti katonai puccsok rántották vissza az országot a közös alapra. Most azonban egyre világosabb, hogy Törökország egyre kevésbé áll a tagok közös értékrendje alapján. (Olyan "epizódoktól" meg eleve tekintsünk el, mint a görög ezredesek átmeneti uralma, vagy a ciprusi háború.) Minthogy a török rendszerváltás aligha átmeneti jelenség, a NATO nem kerülheti el, hogy döntsön: fenntartja a "bent-kint" kettősséget, vagy átalakul konvencionális katonai szövetséggé.

Az EU számára néhány volt szocialista tagország fejleményei jelentenek ugyanilyen kihívást. Az unió számára két út lehetséges. Vagy komolyan veszi az alapját képező szerződés-sorozat betűjét és szellemét és ragaszkodik értékközösség jellegéhez - ebben az esetben válaszút elé kell állítania a renitens, deviáns országokat: bent vagy kint. Vagy pedig egy kétfokozatú Európa azt fogja jelenteni, hogy az értékközösség csak a belső magra érvényes, és a mag-Európához tartozók más megfontolásból hajlandók támogatni egyes peremországok kleptokrata illiberális rendszereit is, ahol nagyvállalataik is egyedi külön-alkukat kötnek a hatalom gyakorlóival.

2017. augusztus 6., vasárnap

Populizmus - újabb csavar

Egy jogállamban a populista hatalomátvételi kísérlet sorsa két séma szerint szokott alakulni. Vagy sikertelen és akkor  a rend a szükségesség és a lehetőségek függvényében elvágja a lehetőségét egy újabb hasonló kísérletnek. Vagy sikeres és akkor felzabálja a korábbi jogállamot és átalakítja azt a maga igényei szerint és képére. Aztán megy vele, amire megy. Most azonban az USA-ban mintha ettől eltérő folyamatok zajlanának.

Az establishmentet támadó milliárdos vállalkozó Trump úgy lett elnök, hogy a Republikánus Párt kénytelen-kelletlen előbb jelöltjévé választotta. Ő lényegében a korábbi jogállam dogmáin és előírásain - és a kormánypárt működési módján - próbált keresztül lépni, hogy egy testére szabott rendszert építsen ki. Ebben az akadályok tömegébe ütközött mind a különféle jogállami intézmények, mind saját pártja részéről. Minthogy végső eszközként a vád alá helyezés is lóg Trump feje felett, az lett volna ésszerű, ha valahogy kiegyezik pártjával, mert ez az állam rendezett működőképességének feltétele, ez szolgálja a párt jelöltjeit az időközi választásokon és ez ad esélyt Trumpnak az esetleges újraválasztására. Mégsem errefelé látszanak a dolgok menni. Trump egyénieskedő célrendszere idegen a fegyelmezett kompromisszumoktól és folyamatosan  ilyen-olyan trükközéssel próbálkozik. E miatt a szövetségi állam ügyei kuszák mind otthon, mind a nemzetközi színtéren.

A hagyományos logika szerint híveinek csalódniuk kellett volna benne, az ellenfeleinek meg zárt falanxban kellene felsorakozni - várva a nagy revansra.  Posztmodern körülmények között - ahol többek között a "nagy" médiának sincs olyan meghatározó szerepe, mint korábban volt - eddig egyik fejlemény se következett be. Szavazói annak igazolását látják a szemük előtt játszódó eseményekben, hogy az átkozott establishment nem átallja megválasztott elnöküket gáncsolni a rendcsinálásban, az ellenfelek pedig annyifelé próbálkoznak, ahány érdekcsoportból tevődnek össze. Hogy mindez végülis ki mindenkinek mibe fog kerülni, azzal semmilyen komoly erő se foglalkozik.

Következtetést levonni nem lehet. Egy mindenki számára nyilvánvalóan súlyos probléma pillanatok alatt átrendezheti a jelenlegi tájképet. Sőt maga a 2018-as választás közeledte is katalizálhat karakterisztikusabb mozgásokat. De hogy a régi politikai - társadalomlélektani  evidenciák érvényüket vesztették, azt nem lehet nem látni.S hogy ez nem USA-sajátosság, azt a Brexit zavaros utótörténete is világosan mutatja.

2017. július 31., hétfő

Vizipóló

Nézi az ember a meccset és nem egészen érti. Vagy egészen nem érti. De ha szurkol, akkor ez nem túlzottan zavarja. Tudja, hogy melyik a csapata, örül akkor is, ha a játékosa átlövésből gólt dob, akkor is, ha kapusa látványosan véd. Ha ezt az ellenfél produkálja ugyanezt, akkor búslakodik. De nem ilyen tiszta helyzetekből áll a meccs. Kavarodás, a labda a hálóban, gól. Vagy nem gól, hanem kiállítás és az ellenfélnél a labda. Vagy látszólag nem történik semmi és jön egy váratlan bírói ítélet. Mert egyszerre három meccs folyik. Amit látunk, amit a játékosok a víz alatt művelnek egymással ahányan csak vannak és amit a bíró(k) fütyül(nek) a szabályok, a szabályok sajátos értelmezése vagy egyszerűen úri kedvül szerint. De az egészet keretbe foglalja az óra és az eredményjelző tábla. Legalább tudhatjuk, hogy hol tartunk és hogy állunk.

A világ folyása még ígyebbül van. Nincs medence, a játékosok nem viselnek meghatározott színű számozott sapkát, nincs óra, nincs eredményjelző tábla, szabályok ugyan vannak, de szabálykönyv nincs, bírók itt is, ott is vannak is meg nem is. Mégis nézzük, mert izgalmas, mert a sorsunk függhet rajta, mert egyes akciók láthatóak és értelmezhetőek. Bár nyáron állítólag szünetel a játék.  Készülnek edzéstervek, folynak átigazolások. De azért esnek váratlan gólok, összecsapások. Mi vaan?

Tekinthetjük reménytelen káosznak, ami folyik. Csak a víznél maradva: hallhatunk a kiszáradás veszélyéről csakúgy, mint a tengerszint elárasztással fenyegető emelkedéséről. Ha valamelyik fél kezd jól állni, legyinthetünk, hogy nyugi, a java még hátra van. Gondolhatunk új összecsapásokra, hálószggató gólokra, sőt új csapatok előbukkanására is. Új szabályokra is. Meg lelkiismeretes, megvesztegethetetlen bírókra is, kezükben varázspálcával.

De így, vagy úgy, nézzük, nem nézzük, látjuk, nem látjuk, kár áltatni magunkat,


mert földünkön az idő érik,
zajtalanul és félelmesen.

2017. július 17., hétfő

Változó világrend - változó politikus-szerep

A korábbi világrend valamennyire stabil és tartós volt ahhoz, hogy országonként és országokon túl tisztázódjék a különféle hatalmi csoportok mozgástere, vetélkedésük és kooperációjuk megszokott szabályszerűségei. A gazdasági, az erőszakszervi és a titkosszolgálati erőcsoportok tudták, hogy céljaik megvalósításában nélkülözhetetlen szerepe van a politikának - a törvényhozóinak és a végrehajtóinak egyaránt, ezért egyszerre igyekeztek rá nyomást gyakorolni és alkalmazkodni a politika oldaláról érkező nyomásokhoz.

Ahogy egyre több területen a változások kezdtek kimozogni a régi feltételek keretei közül, úgy egyre több akarnok csoport került abba a helyzetbe, hogy kilépjen a korábbi korlátok közül. Ez a maguk körében történhetett akár nem deklaráltan, akár brutális nyíltsággal, arra azonban vigyázniuk kellett, hogy a nemzetközi rendnek ne okozzanak olyan károkat, amelyet az képtelen elviselni. Ez utóbbira - pusztán jelzésként - két utalás. Az egyik a pénzügyi szféra nemzetközi, de USA központú hipertrófiája, amely a 2008-as válsággal tette próbára az egész világrend működőképességét. A másik a putyini Oroszország, amelyet addig, amíg megmaradt földrajzi határai között, a világ szemhúnyással tudomásul vett, de amikor elkezdte túllépni a földrajzi határait, beleütközött nemzetközi szankciókba és kezdik minden szempontból fekete báránynak tekinteni.

A világrend fölfeslésének szinte minden országban tömegesen voltak kisebb - nagyobb személyes vesztesei. De a vesztes helyzetébe került maga a politika is, mert egyre kevésbé volt képes a maga törvényes eszközeivel eleget tenni a tőle elvárt funkcióknak. Ez bizonyos régiókban lázadásokhoz, puccsokhoz és folyamatos háborúkhoz vezetett, máshol a szervezett rend irreverzibilis felbomlásához. A már említett Putyin féle Oroszország is egyfajta válasz az anómiás állapotokra: a politika bizonyos szereplői az erőszakszervi-titkosszolgálati elit egy részére támaszkodva centralizált tekintélyuralmi rendszert vezettek be, amit a lakosság többsége el is fogad "rend" gyanánt. Ez a model bizonyos régiókban vonzónak látszik - így mindenek előtt a volt Szovjetúnió egyes hajdani tagköztársaságaiban. De ez a model került bevezetésre Törökországban is és a vonzóerő jelentkezik az EU-n belül több keleti, volt szocialista országban is.

Ám a régi politika csődje az USA-ban és Nyugat - Európában is jelt adott magáról populista mozgalmak és politikusok felbukkanásával is. Ennek csúcspontja a Trump jelenség és az, hogy belőle az USA elnöke lett. Ordító inkompetenciája és az addigi politikai model megváltoztatására tett kísérlete nyilvánvalóan sikertelen és később is az marad. De lehetetlen nem látni, hogy az USA bizonyos gazdasági és erőszakszervi körei, amelyek a korábbi status quoval elégedetlenek voltak és Trump regnálásában lehetőséget látnak pozíciójuk javítására. Nyitott kérdés, hogy végülis a trumpizmus összesímul-e egy republikánus politikával és hogy kikovácsolódik-e egy olyan markáns demokrata párti alternatíva, amely a következő választásokon  leváltja azt, vagy pedig váratlan, szokatlan új politikai képletek jelennek-e meg az USA-ban. Így a politikában és a mindennapi életben előtérbe kerülhet az USA szövetségi állam mivolta is, ami a XX.-sz.-ban kifelé sokat veszített a jelentőségéből. De akárhogy is alakul, szinte lehetetlen az, hogy a zavaros állapotok ne vezessenek az ország nemzetközi befolyásának erősebb csökkenéséhez, mint amennyit a nemzetközi változások amúgy is kiköveteltek volna.

Ugyanígy a politika szokatlanul új jelenségei kerülnek előtérbe az európai kontinens nyugati részén is. Az EU elődintézményei be nem vallva az USA dominancia árnyékában alakultak úgy, ahogy és ez mindmáig így maradt. Nem utolsó sorban azáltal, hogy az EU nem vált tényleges katonai entitássá, hanem a NATO garanciájára hagyatkozott. A többféle válságtól sújtott EU élet-halál helyzetbe került a Brexit és Trump fenyegetést jelentő politikája következtében. Ezt elsőként a holland és a francia választók érezték meg, megállítva a megfékezhetetlennek látszó nacionalista, centrifugális folyamatot. A francia Macron személyében egy olyan politikus kapott nagy elnöki és parlamenti felhatalmazást, akinek határozott elképzelései vannak egy új, innovativ Európáról. A minden bizonnyal újraválasztás előtt álló Merkel ebben felismerte az országa számára egyszeri, vissza nem térő alkalmat, hogy egy történelmi korszak tartamára új és - amennyire ez lehetséges - biztonságos geopolitikai alapot teremtsenek meg, ha gyorsan és határozottan lépnek. Vagyis a német és francia politikusok (és akik majd melléjük állnak) át kell vegyék a prímet a gazdasági és titkosszolgálati erős köröktől és akár részleges ellenállásukat is letörve kell teremtsenek a nemzeti szuverenitáson is átlépő, a nemzetközi színpadon is versenyképes erőt a kontinens előre nem látható méretű nyugati felén. Teremtsenek - feltéve, ha sikerrel járnak. Az előttük lévő út részleteiben nem látható előre, de az biztos, hogy számos belső kerékkötővel és külső ellenérdekelttel kell megvívniok. A sikernek ezen felül az is feltétele, hogy egy többé-kevésbé kalkulálható, kooperációra hajlamos és képes meghatározó világkörnyezet vegye körül Európát, amiben ugyancsak több múlik a különféle politikai erőkön, mint amit az utóbbi évtizedekben megszoktunk.

Ha a politikai szférára világszerte a megszokottnál több és nehezebb feladat hárul a belátható jövőben, felvethető, hogy ugyan honnan kerülnének elő az erre alkalmas személyek. Természetesen ex ante semmiféle garancia nincs, de bizonyos keretek között a feladat elviseli a próba-hiba módszert is, ha lehetséges a rotáció. A próbálkozóknak meg segítségül ott a híres-hírhedt, adaptálható De Gaulle-i jelszó: Mi, vagy a káosz!

2017. július 1., szombat

Forrónak ígérkező magyar ősz

Mindenki el van rá készülve, mégse tudjuk, milyen lesz. A kézenfekvő kontextus a 2018-as parlamenti választás lenne, de valószínűleg ennél sokkal többről lesz szó. Többről, mert erősen valószínű, hogy ősszel az EU-ban is alapvető változások kezdődnek. Így a tét nem csak a következő parlament  székeinek elosztása, de még csak nem is valami változtatgatás a magyar alkotmányos rendszerben. Ennél több : helyünk Európában.

Még nem tudjuk, konkréten milyen döntési helyzet elé fogja állítani az EU azokat a tagállamait, amelyek belépéskor vállalták az euro-övezethez csatlakozást, de ezt mindmáig nem teljesítették. Az viszont szinte biztos, hogy meg fog fogalmazódni ezzel kapcsolatban valamilyen döntési alternatíva, amely elől kitérni nem lehet. Ezért legfeljebb tudni lehet, hogy a jelenlegi magyar kormány mindenféle fokozott integrációtól húzódozni szeretne, de hogy erre mik lesznek a lehetőségei, illetve a húzodozásnak mi lesz a kalkulálható ára, az még homályban van. Valójában azonban csak három főbb út képzelhető el: a kényszerű csatlakozás a magországokhoz, annak elvállalása, hogy az ország másodrendű tagja lesz az Uniónak, illetve a kifarolás magából az Unióból.

Amit mi tudhatunk, azt természetesen tudja a magyar kormány is - sőt alkalmasint ennél többet is. Ezért biztos, hogy több változatban készít forgatókönyveket és hozzá igyekszik rendelni a megvalósításhoz szükséges eszközeit is. Azzal azonban tisztában kell lennünk, hogy bármelyik forgatókönyv kerül is előtérbe, a kormány a lakosság felé mindegyik változatban erőt akar majd mutatni - rálicitálva az eddigiekre is.

A magyar ellenzéki pártok közül lehet tudni, hogy melyek azok, akik egyértelműen EU és integráció pártiak. Ebben számukra kedvező az a tény, hogy a magyar lakosság masszív többsége is EU párti. Hátrányuk viszont nem csak az, hogy információk hiányában nem tudnak forgatókönyvekben gondolkodni, hanem elsősorban az, hogy nincs stabil tömegkapcsolatuk, képtelenek tömegeket mozgósítani és leköti őket az egymással szembeni akciózás. De ugyanezt mondhatjuk el a fővárosi civil-mozgalmakról is: egy-egy akción túl nem tudnak stabil, hatékony politikai tényezővé válni. Az ősz során - ha az nagyon más lesz, mint egy választási kampány - az ellenzéki szférának egyetlen eszköze marad, a tehetséges rögtönzés. S ha ezt ma is tudja, minimális mértékben erre is rákészülhet.

Ám a magyar forró ősznek lesz még egy fontos tényezője: az EU mértékadó körei. Ott a változások kezdeményezőinek számolniuk kell a potenciális ellenzőkkel is, hogy kontrakarírozzák ezek lehetséges lépéseit. S ebből a szempontból adottság, hogy a magyar miniszterelnök már eddig is provokációival bajkeverőként szándékosan felhívta magára a figyelmet. Így politikája,személyisége , gazdasági, katonai és titkosszolgálati háttere és külföldi kapcsolatrendszere az EU meghatározó szereplői számára kalkulálhatóvá vált. Ezért a tervezés és a lebonyolítás során ősszel lépéselőnyben lehetnek vele szemben, amely a kimenetel szempontjából döntőnek bizonyulhat.

Mindez egyben azt jelenti, hogy ha 2018-ban országgyűlési választások lesznek Magyarországon, azok már nem a mai körülmények között fognak lezajlani, hanem csak pontot tesz az addigra már lezajlott fejlemény-sor végére. A magyar lakosság, amely akkor az urnákhoz járul, nagy valószínűséggel csak elviselője lesz a feje fölött folyó őszi küzdelmeknek és csak a véletlen hozhatja úgy, hogy maga is résztvevője legyen a forró történetnek, amely évekre eldönti sorsát.

2017. június 25., vasárnap

Ha működik és ha nem

A gyorsvonat piszkos, a hűtés-fűtés üzemen kívül, a WC undorkeltő, a vonat késik. Ennek ellenére működött a vonat? Az attól függ, hogy mi volt tegnap, tegnapelőtt. Ha akkor is ilyen volt a helyzet és semmi nem történt, akkor az utasok szerint működik. Na de hol az a pont, amikor már nem? Járatkimaradás? Lesz, aki már ezt annak érzi, Visszakéri a jegye árát és kitalál valami helyettesítő megoldást a maga számára. De lesz, aki elfogadja, hogy aznap délelőtt egy másik járattal jut el a célpontjához. Ha nincs ilyen alternatíva, akkor már többen ítélhetik úgy, hogy nem működik a vonat. Ha pedig a vonat ugyan elindul, de félúton megáll és közlik, hogy nincs tovább, akkor alighanem nagy lesz a felháborodás és a csalódott utasok együtt fognak ennek hangot adni.

Ugyanez igaz a közszolgáltatások többi területeire nézve is - akárcsak a hivatalnak packázásaira. Nem lehet pontosan tudni, hogy mit fogadnak el az ügyfelek működésnek, mit tartanak rossz működésnek és mikor gondolják úgy, hogy ezt már egyáltalán nem lehet működésként elfogadni. Sokat számít ebben a precedens és sokat, ha trendet érzékelnek.

Ha egy országban azt látják - hallják, hogy bizonyos "vikingek" kezébe hirtelen rengeteg pénz és vagyontárgy kerül (törvényesen? törvénytelenül? netán testreszabott törvények révén?), akkor ezt vérmérsékletük szerint tudomásul veszik és egy volt szocialista országban nem történik semmi. De ez nem jelenti azt, hogy nem alakulhatnak úgy a körülmények, hogy frusztrált csoportokban ez a tudás hirtelen aktivizálódik.

Ha egy országban azt hallják, hogy a kormányzat mindenben sikeres és aztán hallhatnak javuló makrogazdasági adatokról is, meg arról is, hogy ilyen, meg olyan nemzetközi összehasonlításokban sikerült jó alaposan lecsúszni, azt sokan így ítélik meg, sokan úgy, meg van, aki elereszti mindezt a füle mellett. Ahhoz a valóságnak a sikerpropagandával olyan látványosan kell ellentmondania, mint a magyar labdarúgásban, hogy a propaganda hiteltelenné váljon. De történni akkor sem történik semmi.

Mit érlel mindez? Előre nem láthatjuk pontosan. Aki meg van arról győződve, hogy a trend az általános működésképtelenség felé mutat, az számíthat a NER hirtelen összeomlására. Aki el tudja képzelni, hogy a FÁK terjeszkedni tud jelenlegi EU és NATO tagok felé is, az elképzelhet ilyen jövőt is. Ami elképzelhetetlen, az az, hogy egy Magyarország adottságú ország egyedül valami mindenki mástól eltérő sajátos úton járjon és maradjon tartósan működőképes - akármilyen színvonalon.

2017. június 18., vasárnap

Mindennapos terrorveszély - hozzá lehet-e szokni?

Az Iszlám Állam államként a bukás szélén áll, ezért a fejlett országokban terrorcselekményekkel akarja fitogtatni erejét. Amíg ez ténylegesen sporadikus, fenyegetés formájában viszont mindenütt hatni tud, addig politikai célját elérheti vele. Eredményes akciói megdöbbenést és pánikot okoznak, az "iszlám terrorizmus" pedig ellenségképként rögzül, amely visszahat a különféle iszlám kisebbségek és a többségi társadalom viszonyára. Kérdés azonban, hogy ez a helyzet korlátlanul eszkalálható, vagy legalábbis tartósítható-e, vagy pedig egyfelől kialakul-e ellene a hatásos társadalmi védekezés, másfelől a hozzászokás révén csökken-e eredményes pszichológiai fegyver mivolta.

Az emberek az állandó veszélyekhez általában hozzászoknak. Bármennyire is tragédia az érintetteknek egy-egy autószerencsétlenség, a hétről hétre megismétlődő hírek nemigen változtatnak a közlekedés rendjén, a lakosság közlekedési szokásain - még a leginkább veszélyes üzemnek tekinthető motorkerékpározás tekintetében sem és mindez nem okoz hisztériát. De ugyanígy tekinthetünk a fegyvertartás veszélyeire az USA-ban: bármennyi hírt is kapnak az emberek fegyverrel elkövetett gyilkosságokról, visszaélésekről, a többség makacsul kitart a fegyvertartás szabadsága mellett.

Amikor a II. Világháború alatt a front közeledni kezdett Magyarországhoz, az egyre gyakoribbá váló légiriadók, bombázások nagy riadalmat keltettek. De az ismétlődés, sőt a veszély fokozódása az élet mindennapos velejárójává tette mindezt és a tényleges bajokat alig tetézte a bekövetkezőktől való rettegés. E tekintetben a megszállás alá kerülés jelentett új félelmeket, ám az elhúzódó ostrom, vagy a település többszöri megszálló-cseréje ismét csak az apátiát hívta elő.

Kissé más a helyzet a járványokat illetően. Az új kórokozó vagy a ritkán visszatérő járvány tud pánikot és hisztériát kelteni, adott esetben a bűnbakképzés is megindul. Ezzel szemben a "megszokott" járványokat bizonyos belenyugvással fogadja a lakosság és nem zökkenti ki mindennapos világából.

Visszatérve az elszigetelt terrorista akciók társadalomlélektani hatására azt láthatjuk, hogy a Közel-Keleten ehhez a lakosság hozzászokott mind a fokozott óvintézkedések, mind az egyéni tragédiák formájában. E miatt folytatja mindennapi életritmusát annak gondjaival és örömeivel együtt. Pánikot, tömmeges menekülést csak ennék drasztikusabb katonai akciók váltanak ki.

Nyitott a kérdés, hogy a jelenleg ismert nemzetközi terrorizmus milyen szintig hiszterizálja az európai és északamerikai lakosságot avagy  veszti el igazi hírértékét a médiában. Felvethető az a lehetőség is, hogy két poláris helyzetben a legsérülékenyebb a lakosság: amikor túl jól megy a dolga és túlzottan biztonságban érzi magát, illetve amikor más okokból amúgyis frusztrált, zaklatott. A hatás szempontjából azonban soha nem szabad elfelejtkezni az adott ország médiájának sajátosságairól, az azt kézben tartó erők tudatos manipulációiról.

2017. június 7., szerda

Bizalomról, biztonsághiányról

A posztmodern világban a személyes kapcsolatok által el nem ért intézmények és reprezentánsaik iránti bizalomnak fokozott szerepe van. Az emberek a kis világukat csak úgy tudják élni a fejlett országokban, hogy bíznak a közüzemek, a tömegközlekedés, az igénybevett egyéb szolgáltatások, az ügyeket intéző bürokrácia és az igazságszolgáltatás stb. megszokott rendjében. Ha ez akadozik, kiszámíthatatlanságot mutat, ahhoz a maguk módján hozzászokhatnak a lakosok, de ez a közbizalom eróziójával, a kerülőutak elszaporodásával és az emberek közti szolidaritás esetlegességével kell együttjárjon.

A helyi és országos politikától is azt várják a választók, hogy tegyék, amit kell ahhoz, hogy rendben menjenek a dolgok. Minden működjön, sőt érzékelhető módon időről időre javuljanak is a körülményeik. Akik ezt megtapasztalják, bíznak is választottjaikban. Ha valami nem tetszik nekik, akkor legközelebb másra szavaznak, remélve, hogy az majd jobb lesz. Akik viszont a politikától nem remélnek semmit, azok nem bíznak és nem is járnak el szavazni. Mindezt a demokratikus berendezkedésű országokra értjük. Ahol viszont a demokrácia többé vagy kevésbé kulissza, ott a bizalom maga is másképp értendő.

A II. Világháborút követően évtizedeken át a demokrácia és a piacgazdaság számos országban biztosítani tudta mind a mindennapi működőképességet, mind a közbizalmat s ezen felül az életkörülmények jelentős javulását is nagy tömegek számára. Amelyik országokban ez speciálisan nem így volt, ott több volt a konfliktus, voltak kisebb-nagyobb krízisek, de ezeken a nagyobb rendszer keretein belül mindig sikerült úrrá lenni. A játéktér elegendő volt olyan korszakos változások békés levezetésére is, mint a gyarmati rendszer felbomlása, mint a hidegháború, majd a detente az államszocialista országokkal, az ipari társadalom vége és a posztindusztriális társadalom kialakulása és fejlődése, majd a globalizáció elmélyülése. Még azt is elbírta ez a berendezkedés, hogy az utóbbi évtizedekben nagy tömegeknek nem javultak az életkörülményei és amit korábban egy kereső biztosított a háztartásnak, azt már csak kettő volt képes. A bizalom közben erodálhatott ugyan, de ez jobbára látens maradt.

A XXI.sz. elején azonban ugrásszerű változás következett be.Ennek indokául elég a nemzetközi terrorizmus nagyobb fokú berobbanására, valamint a 2008-as pénzügyi világválságra utalni. Mélyebb elemzés e mögött a változások és kihívások sokaságát tárná fel, de ez a kettő is elegendő annak magyarázatára, miért vált tömegessé a biztonságérzet megrendülése és ezzel párhuzamosan a bizalommegvonás azokkal szemben, akiknek szavuk, lehetőségük van a nagyobb dolgok eldöntésében. Először anti -establishment mozgalmak és pártok jutottak több-kevesebb támogatáshoz egyik-másik országban, közben ezzel párhuzamosan a szövetségi rendszer peremországaiban több helyen autokratikus kormányok távolodtak el a demokratikus berendezkedéstől és a nagy rendszert összetartó konszenzustól. Ennek a tendenciának a kicsúcsosodását a Brexit és Trump USA elnökké választása jelentette, ami azzal fenyegetett, hogy az egész fejlett világ visszasüllyed egy korábbi történelmi állapotba, amely a világháborúk korát jellemezte.

Úgy látszik azonban, hogy a Brexit Európában Trump elnöksége pedig világszerte riadalmat keltettek, hogy a frusztrált választók túl messzire mentek és ezzel a korábbinál is nagyobb bajt hoztak a különféle országok lakosságának egzisztenciájára és biztonságérzetére. Az establishmentek is impasszt kaptak arra, hogy feladják korábbi halogató, a lakosság türelmével visszaélő, csak bizonyos erősek igényeinek megfelelő politikájukat, de egyben a választók is, hogy ha az establishment egyes körei új, merészebb politikával jelentkeznek, akkor - legalább átmenetileg - meg is adják nekik a bizalmat. Ez hol a régi pártkereteken belül történik, hol azokat elhagyva új politikai alakulatok formájában. A két nagy trauma által napvilágra hozott új információk egyben közös bizalmatlanságot váltottak ki a putyini Oroszország tevékenységével kapcsolatban (kormányokban és a lakosságokban egyaránt), ami szintén új és esetleg struktúraképző fejlemény.

Nem tudhatjuk, hogy a kontinentális Európa magjában  az elsősorban francia-német új törekvések milyen körben és időintervallumban képesek önálló erőként megjelenni a nemzetközi színpadon. Nem tudhatjuk, hogy az USA-ban a két nagy pártban és a nem politikai szférában milyen immun-reakciók indulnak meg a Trump-kísérlettel szemben és azok mire vezetnek az országban és nemzetközi színtéren. Végül nem tudhatjuk azt sem, hogy az euroatlanti világon kívüli nagyobb erők minderre hogyan fognak reagálni. Azt azonban igen, hogy a tét egy valamelyes bizalmon alapuló többé-kevésbé biztonságos világ újrafogalmazódása, beleértve annak gazdasági, technikai, politikai és katonai vonatkozásait - vagy ennek az ellenkezője.

2017. június 1., csütörtök

Új időszámítás kezdődik Európában

Valóban most kezdődik? A régi felbomlása nyilvánvalóan nem most. Felfogás dolga, hogy a 2004-ben Rómában elfogadott "Alkotmány" francia és holland népszavazási elutasítását tekintjük-e határkőnek, vagy a 2008-as nemzetközi pénzügyi válság tagállamokat eltérő módon érintő voltát, esetleg valami más fejleményt, eseményt tekintjük a kiindulópontnak. Kétségtelen tény, hogy míg korábban az Unió mindig fel tudta oldani a konfliktusait és továbblépett, az utóbbi 10 évben ez egyre kevésbé járt sikerrel. Ennek világos és félremagyarázhatatlan manifesztációja a Brexit: az egyik legerősebb tagállam kilépési döntésével vége annak a korszaknak, amelyet az EU folyamatos területi és tartalmi bővülése jellemzett.

Ugyanekkorra az EU-t meghatározó külső környezet is megváltozott. Az elődintézményektől kezdve mindeddig az volt az alaphelyzet, hogy az integrálódó Európa fölött ott volt az USA védernyője, amelynek katonai jelenléte a II. Világháború óta folyamatos volt a kontinensen és a NATO keretében biztossági garanciát adott európai tagjainak. Az USA geopolitikai elköteleződése Trump elnökké választásával bizonytalanná vált, így reális problémává vált, hogy Európa (vagy annak egy része) perspektivikusan gondoskodik-e saját biztonságáról. Ugyanakkor Európa keleti környezete is megváltozott. Míg hajdan, a hidegháború idején a Szovjetúnióval és a Varsói Szerződéssel mint potenciális ellenséggel számoltak, Törökországgal pedig, mint NATO-taggal  és EU társult taggal szövetségesként, ez a szovjet rendszer összeomlásával pozitív irányban látszott változni. Egyes volt Varsói Szerződés tagállamok NATO és EU tagokká váltak és Oroszországgal is valamiféle szövetségesi viszony sejlett fel, Törökország nyugati elkötelezettsége pedig vitathatatlannak látszott. A későbbiekben azonban a putyini Oroszország, majd az erdogani Törökország elhajolt a demokratikus piacgazdaság modeljétől és egy autokratikus rendszert épített ki amely a nyugati szomszédai számára is sok tekintetben aktuális illetve potenciális fenyegetést jelent.

A bomlási folyamatok által dominált Európa számára ezek a kihívások kezelhetetlenek voltak. A francia elnökválasztás óta, amelyet minden bizonnyal az Európa-eszmét képviselő pártok győzelmét hozó német választások követnek, egyre egyértelműbben megfogalmazódik egy olyan politika, amely válaszolni akar ezekre a kihívásokra és keresi az erre alkalmas eszközöket és formákat. Ennek közkeletű megfogalmazódása a többsebességes Európa elképzelése, amely az erre hajlandó országokban az integráció eddig nem megszokott formáival, mértékével járna együtt. Ám az nem tudható, hogy a mind szorosabbá váló francia-német együttműködés az Európát sújtó sokféle válságjelenségek milyen széles skálájára fog tekintettel lenni. Ha túl tág frontot nyit, akkor szinte biztos hogy kudarcot vall. Ha viszont túl szűkre veszi a megoldani, vagy legalábbis hatásosan kezelni kívánt problémák sávját és/vagy nem elég körültekintően állítja rangsorba azokat, az viszont azzal fenyeget, hogy nem várt fejlemények elsodorják a kezdeti eredményeiket is.

Egy szoros francia-német kormányzati együttműködés esetében felvetődik ennek demokratikus alátámasztásának kérdése is. Nyitólépésként a legutóbbi választási eredmények bizonyára kellő legitimációs erővel szolgálnak. Ám a két kormánynak folyamatosan ügyelnie kell majd arra, hogy a politikájuk választói támogatottsága megmaradjon, különben az új politika alapja ingataggá válik. Kissé más a helyzet azokkal az EU tagállamokkal, amelyek részvételére számítanak a mélyülő integráció során. Itt ugyanis a demokratikus legitimáció igénye úgy módosul, hogy ezeknek az államoknak a kormányai és választói arról legyenek meggyőződve, hogy érdekeiket a francia-német  politikával való együttmozgás szolgálja, nem pedig a különállás, a más irányokban való próbálkozás.

A többsebességes Európa keretében nyilvánvalóan lesznek olyan tagországok, amelyek az elvileg nyitott, erősen integrálódó csoporthoz nem tudnak, vagy nem akarnak csatlakozni. Itt felvetődik az a kérdés, hogy ezek megmaradnak a "régi EU" keretei között, vagy kilépnek belőle. Ok van annak feltételezésére, hogy a francia-német politika nem tartja érdekében állónak, hogy az EU-n belül egy új kvázi - vasfüggöny épüljön fel. Ezért várhatóan törekedni fognak arra, hogy kellő vonzereje maradjon az alacsonyabb sebességfokozatú Európában való megmaradásnak is. A makacs különutasok "megbékítésére" ez nyilván nem elég, sőt ez nem is lehet cél. Azonban ezek a most hatalmon lévő kormányok aligha lesznek képesek kedvükre rángatni az új rendszer kereteit. Az ilyen országok kormányainak sorsáról választóiknak kell dönteni. Ha ezek a választók netán ténylegesen nem is lesznek döntési helyzetben, az önmagában bizonyítéka az ottani rendszer európai inkompatibilitásának.

2017. május 25., csütörtök

Oroszország nemzetközi szerepének átértékelődése

A Szovjetúnió és államszocialista rendszerének összeomlásából kiemelkedő Oroszország nemzetközi szerepének megítélése kezdettől nem volt egyértelmű. Voltak ugyan remények, hogy majd konstruktív szereplője lesz a demokrácián és a piacgazdaságon alapuló világrendnek, de egyben aggodalom kísérte azt a lehetőséget, hogy a világ második legnagyobb hadseregével rendelkező ország veszélyes káoszba süllyed. Az mindenképpen reménykeltő volt, hogy a volt szovjet tagállamok egyike sem vált új atomhatalommá. Ám egy ekkora haderő mögé mindenképpen szükséges egy kellő gazdasági, politikai és adminisztratív potenciállal rendelkező állam, hogy a hadseregen belül ne induljanak meg kontrollálhatatlan folyamatok. Így amikor Putyin valamilyen módon konszolidálta az ország belső viszonyait, azt bizonyos jóindulat és megértés kísérte világszerte. Amikor a putyini Oroszországban a politikai demokrácia kulisszává silányodott és a piacgazdaságban az állam szerepe szintén kilépett a Nyugaton elfogadott keretek közül, a remények tovatűntek, de a türelem alapjában megmaradt.

Amikor azután az orosz politika kilépett a korábbi földrajzi korlátok közül, erre válaszolni kellett. A Krim annektálása a nemzetközi jog szempontjából teljességgel elfogadhatatlan lépés volt és veszélyes precedenst teremtett. Ehhez képest az USA és az EU reagálása visszafogottnak mondható, amiből azt lehetett kiolvasni, hogy ezt elvileg ugyan elfogadhatatlannak tekintik, ám a geopolitikai helyzetet nem érintőnek. Mutatis mutandis hasonló volt az ukrajnai orosz beavatkozásra adott válasz is. Meg akarták akadályozni az orosz behatolás fokozódását, ám a fegyverszünet a többségében orosz etnikumú keletukrán területek feletti orosz kontroll tűrését jelentette. Az Oroszország ellen életbe léptetett gazdasági embargó is inkább a "fékentartás" eszköze, mint a visszavágásé. Komolyabb katonai ellenlépés inkább arra reagált, hogy Oroszország lebegtette egy - szintén az orosz etnikumra hivatkozó - intervenció lehetőségét a balti államokban.

Oroszország - akárcsak hajdan a Szovjetúnió volt - eurázsiai ország. Ahogy Európában, úgy Ázsiában is - mindenfelé kinyúlnak Oroszország csápjai. Az oroszajkú kisebbségektől a fegyverszállításokig, a nagyobb háborús konfliktusoktól a titkosszolgálati és diplomáciai húzásokig minden eszközt kihasznál a jelenlétre, befolyása növelésére, érdekei érvényesítésére. Ebben vannak szövetségesei, ellenségei, bábjai. Mindez azonban nem jutott el olyan szintre, hogy koherens frontot képezne egy másik, jól azonosítható ellenséggel szemben akár regionálisan, még kevésbé globálisan.

Nem karakterisztikus Oroszország pozíciója a nemzetközi terrorizmus kérdésében sem. A feltételezések és gyanúk ellenére alapjában elfogadottnak tekinthető az orosz részvétel az antiterrorista harcban.

Az utóbbi hónapokban azonban fordulatnak lehetünk tanúi. Korábban az a "tűrt" kategóriába tartozott, hogy Oroszország - ahogy a világ többi részén - európaszerte is pénzzel, logisztikával és egyéb módon segíti a különféle anti-establishment pártokat és mozgalmakat, köztük a politikai spektrum mindkét szélén levőket. Ezen a kereteken lépett túl Oroszország, amikor hihetetlen energiával, a diverzió minden ismert és új módszerét alkalmazva szállt be az USA elnökválasztási harcába. Ennek fokozatos lelepleződése hallatlan felháborodást váltott ki a Nyugat politikai elitjében és demokratikus közvéleményében és pánikot a titkosszolgálati körökben. Ezt a sokkhatást tovább erősítette, hogy ugyanígy megpróbáltak az oroszok belenyúlni a francia elnökválasztási harcba is,

Pillanatnyilag nem túlzás  úgy fogalmazni, hogy az "orosz szál" belpolitikai válságot idézett elő az USA-ban, Prominens fejek hullottak és az elnök mandátuma is veszélybe került. Ilyen értelemben egy - akár világtörténelminek is nevezhető - orosz próbálkozás befuccsolt. Nem tudjuk, hogy mindez hová fog vezetni a nyilvános és a nem nyilvános szférában. De azt biztonsággal megelőgezhetjük, hogy a dolgok sem az USA-ban, sem Európában nem folytatódhatnak úgy, ahogy eddig folytak. Oroszország jövőbeni manőverezési képessége lecsökkent azáltal, hogy ami korábban rejtetten folyt, az nyilvánosságra került. Egyfelől sokféle ellenlépésre kerülhet sor, másfelől a gyanakvás miatt minden tényleges és feltételezett lépésüket várhatóan akár még túl is fogják reagálni a politikában, a médiában és a közvélekedésben egyaránt. Nem tudhatjuk, hogy ennek hatása alatt Putyin és köre mit gondol újra és merre mennek majd a dolgok az ellenoldalon. Nem valószínű, hogy a régi hidegháború kel majd új életre, követve a korábban kialakított sémákat. De azt se tudjuk, hogy az 1990 utáni, bizonyos joggal "pax americananak" neveztető világrendet követi-e majd egy pár évtizedre szóló új világrend, s ebben mi lesz Oroszország szerepe, vagy pedig egy állandóan mozgásban lévő, különféle  (fegyveres és nem fegyveres) konfliktusokkal terhelt és rengeteg ad hoc elemet tartalmazó sokcentrumú veszélyes világ elébe nézünk.

2017. május 18., csütörtök

Macron rajtjáról

A választási kampány időszakában a közvélekedésben szinte több szó esett Macron ellenfeléről, mint róla magáról, mint politikusról. Támogatói között is akadtak szkeptikus hangok, amelyek szóvá tették rövid politikai karrierjét és azt, hogy nem áll mögötte "bevezetett" támogató párt s e miatt kockázatosnak tartották, hogy elnökként mire lehet tőle számítani. Kampányában ugyan számos kérdésről markáns véleményt nyilvánított, tervet ismertetett, de ezt az általános tapasztalatok alapján nem vették készpénznek, mint elnöki programot.

Ehhez képest beiktatása után azonnal azzal keltett (többnyire pozitív) meglepetést, hogy pontosan tudja, hogy vállalásaiból milyen gyakorlati lépések következnek, s ezekhez nagy lendülettel azonnal hozzá is kezdett. Belpolitikában a hagyományos párthatárokon átlépő kormányalakítás, a nők és a politikai újoncok széleskörű bevonása nem csak azt mutatta, hogy betartja ígéreteit, hanem azt is, hogy birtokában van az ezzel kapcsolatos know.hownak is (éles kontrasztban az USA elnöki posztját elfoglaló Trumppal.) A határozott kezdést a belpolitikában mindenképpen indokolja a küszöbön álló nemzetgyűlési választás, így nyilvánvaló, hogy azt követőleg kezdődik csak az igazi kormányzás. Ám Macron ugyanilyen határozottan startolt az Európa-politikában is. Másnap már felkereste Merkel kancellárt és valóban érdemi tárgyalásokat folytatott vele, amit a közös sajtóértekezlet koronázott meg. Abban az előzmények után nincs semmi meglepő, hogy az EU újrakezdése, szükséges megerősítése, vagy a bilaterális kapcsolatok tekintetében ők ketten hasonlóan gondolkoznak. A nóvum abban áll, hogy Merkel kancellár (és az EU Bizottságot vezető Tusk) hajlandók átengedni a fő iniciátor szerepét az újonc Macronnak olyan politikai mozzanatok tekintetében is, amikről ők korábban nem is beszéltek.

A látványos rajtot azonban mind Franciaországon belül, mind Európában a komoly konfliktusok periódusa fogja követni. Macron víziója az innovativ, nemzetközi versenyképességét lényegesen javító Franciaországról rengeteg érdeket is sért mind otthon, mind nemzetközi tekintetben. S otthon ezek az érdekek egyaránt jelentenek hagyományosan a "jobb-" és a "baloldal"hoz kötődő politikákat és intézményeket. Nem lesz könnyű például elérnie azt, hogy a krónikus munkanélküliséget leküzdeni hivatott lépéssor munkáltatói és szakszervezeti oppozicióját letörve eredményekre vezessen. Ugyanígy a kétsebességes Európa megvalósítása útjába rengeteg előre látott és nem látott akadályon kell keresztülverekednie magát. Macron ezzel olyannyira tisztában van, hogy utalt rá: amennyiben ezt a kormányok segítségével nem lehet keresztülvinni, szükség lehet a Lisszaboni Szerződés módosítására is. Ez sem lesz könnyű mérkőzés.

Azt kell tehát mondanunk, hogy Macron látványos elnöki rajtja csak kezdet, ami nem több, mint remény. Olyan remény, ami korábban teljes fantazmagóriának tűnt volna Európa jövőbeni felíveléséről. Arról azonban szó sincs, hogy a francia elnökválasztás, majd a német nemzetgyűlési választások után a próbálkozás sorsa egyesélyessé vált volna. De ezt a realitások talaján nem lehetett és most se lehet elvárni. Hogy ez valósággá váljon, ahhoz sokaknak hosszú időn át sokat kell tenni.

2017. május 13., szombat

Eddig - és hogyan tovább?

A magyar politikai vezetés jól ismerte fel, hogy az eddigi euro-atalanti berendezkedés egyrészt túlélte működőképességének élettartamát, másrészt azt, hogy bárhogy provokálják, képtelen hatékonyan visszavágni. Erre építette politikáját és elképzelte, hogy az ezt követő történelmi korszak a nemzetállami szuverenitásról és a tekintélyuralmi berendezkedésről fog szólni. Egy ideig a fejlemények ezt igazolni is látszottak a Krim orosz annektálásával, az ukrajnai fejleményekkel, a török puccs(kísérlet?) utáni helyzetben, a Brexit népszavazással és Trump elnökké választásával. Várták a további európai folytatást.

Ma minden jel arra utal, hogy a folytatás elmarad és egy ezzel ellentétes mozgássor indult el. Trump nem tudta rohammal elfoglalni az USA-t, hanem beleütközött a realitás falába és a hazai demokratikus berendezkedésbe és ezután vagy visszasímul a Republikánus párt politikai vonalába, vagy tisztsége is veszélybe kerülhet. A Brexit minden bizonnyal súlyos veszteségekkel fog járni Nagybritannia nemzetközi pozícióira nézve, amely egyben még az Egyesült Királyság szétesésével és a lakosság életszínvonalának zuhanásával is fenyeget .A kontinentális Európa 2017-es választásai a szélsőjobboldal kudarcával jártak. Ám a magyar politikai vezetés a látszat szerint még nem hajlandó tudomásul venni reményei kudarcát. Alighanem úgy gondolja, ez még nem az utolsó szó.

Való igaz, Kelet-Európa közeljövőbeni fejleményei még nem láthatóak előre. De nagyobb léptékben sem világosak a várható kilátások. Nem tudhatjuk, hogy az USA-n belüli kötélhúzás hogyan hat ki a nagyhatalom világpolitikai helyzetére és ezen belül katonapolitikájára és annak teljesítő képességére. Az sem világos, hogy a francia és német nemzetgyűlési választások után hogyan kezdenek hozzá a tervezett többsebességes Európa megvalósításához, mik lesznek annak konkrét lépései és hogyan oldják meg a "régi EU" helyzetének rendezését és a szembeszegülők milyen tényleges szankciókra számíthatnak. Kérdőjel Törökország majdani geopolitikai pozíció-választása csakúgy, mint Oroszország válasza a változó európai helyzetre. Nem elhanyagolható kérdés, hogy lesz-e újabb migráns hullám, s ha lesz, mikor, milyen léptékben és milyen útvonalakon. Mindez magyar kontextusban azt jelenti, hogy még nem érkezett el a kikerülhetetlen rovancsolás időpontja.

Ám ami késik, nem múlik. A magyar politikai vezetés számára - a kisebb-nagyobb taktikázásokat nem tekintve - alapjában két út között kell választani: vagy az alkalmazkodva visszavonulásét, vagy az eszeveszett konfrontációét. Ám ha az utóbbit választanák, kérdés, hogy a folyamatos eszkalációban meddig számíthatnak a mai hazai gazdasági és politikai hinterlandjuk egészére és hogy ehhez milyen külső feltétlen támogatókra találhatnak. Arról nem is beszélve, hogy vajon egy extrém konfrontációra mi lenne az akkori EU és az akkori USA válasza. Mindezt az eddigi tapasztalataik extrapolálásából aligha vezethetik le realisztikusan a magyar politika csúcsán.

2017. május 9., kedd

Zsidó kisebbség???


Orbán azzal zárta le a Parlamentben történt rasszista kilengés ügyét, (milyen finomak vagyunk: vérvád = rasszista kilengés), hogy fejedelmi többesben garantálta:" Meg fogjuk őket védeni, ideértve a Magyarországon élő zsidó kisebbséget is”.
Farka közt a tőgyét. Ezzel ugyanis félresöpörte a több, mint másfélszázados magyar - zsidó egyezséget.Ennek lényege az volt, hogy a zsidók - nemegyszer rabbijaik vezetésével - megtanulnak magyarul, magyar nemzetiségűnek vallják magukat és ezért cserében teljes emancipációban részesülnek. Ez sikeresen végbe is ment és tartott a Monarchia felbomlásáig. (Más kérdés, hogy amikor az emancipáció egyértelmű kérdése átcsúszott az asszimiláció többértelmezésű fogalma felé, ebben a korszakban is megmutatkoztak társadalmi típusú egyenetlenségek.) Hivatalosan Mózes hitű magyarok éltek ekkor az országban, akik pedig áttértek, azokat hivatalosan teljes jogú keresztény magyaroknak tekintették - akármilyen informális gyanakvás kísérte őket egyes társadalmi csoportok részéről.
A Horthy korszakban az állam ilyen - olyan korlátozásokat vezetett be a "zsidókkal" kapcsolatban. Azok előbb vallási, később "faji" alapon álltak és még véletlenül se nemzetiségi alapon. Ez utóbbi Keleteurópában volt a gyakorlat, kiváltképp Oroszországban, amely hagyományt a Szovjetúnió is átvette. Meg volt ennek a jó oka: eszük ágában sem volt az antiszemita késztetésű zsidó problematikát belekeverni a revíziós politika fundamentumát jelentő nemzetiségi tematikába.A magyar holokauszt is faji alapon ment végbe: a "félvérek" esetében bonyolult definíciókkal határolták körül, hogy ki számít zsidónak. De ha "jó félvér" minősítést kapott valaki, az értelemszerűen magyar lett, mint ahogy az üldözöttek is magyar zsidóként voltak nyilvántartva. A cionizmus befolyása az alapító magyar származása ellenére elenyészőnek volt mondható.
A háború utáni koalíciós rendszerben, majd az államszocializmusban semmiféle hivatalos megkülönböztetés nem volt az állampolgárok között. A "zsidó" vallási értelemű hivatalos fogalom volt. A nem vallásos zsidók informális megnevezése a "zsidó származású" volt és csak illegalitásban maradt fenn az antiszemita zsidózás .Szűkebb körben jelentkezett az Izrael Államhoz kötődő zsidó öntudat, amelynek csúcsa a kivándorlás volt.
A rendszerváltás után két ízben is cionista törekvésként megjelent a zsidó kisebbség státusának igénye, a zsidó vallásúak és származásúak ezt mindkétszer indulatosan visszautasították nem lévén semmiféle ilyen kollektív identitásuk. Teljes jogú magyar állampolgárnak tekintették magukat ilyen - olyan családtörténettel, akiket az holokauszt emlékén és az antiszemitizmus elszenvedésén kívül szinte semmi nem tart össze.Ez utóbbi az antiszemitizmus terjedésével és a politikai antiszemitizmus újbóli kibomlásával természetesen hangsúlyosabbá vált. Ezzel párhuzamosan nőtt a "kemény" és "puha" cionizmus (és zsinagógába járás) terjedése is, kiváltképp a fiatalabbak körében.
Ebbe a közegbe robban most be a miniszterelnök szava, amely a nem létező "zsidó kisebbségnek" ígér politikai védelmet. Ha eddig Magyarországon ez a sajátos kisebbségi problematika nem létezett, ezután majd létezik. Nyilván nem elszólásról, hanem tudatos törekvésről van szó. Nem igazi magyarként, hanem kisebbségként lesznek garanciák. Ez megfelel a magyar - izraeli kettős identitást vallóknak és megfelel az antiszemitáknak is. A többiek meg magukra vessenek...

Fb. bejegyzésem a vélemény-terjedésről Magyarországon


A 90-es években szociológusok, közvéleménykutatók megvizsgálták, hogy ha a fővárosban megfigyelnek egy új fejleményt a közvélekedésben, azt milyen késéssel követi az ország többi része. Mert követte.
Ez az, ami 2010 után megszűnt. Az okok között feltehetően egyaránt szerepel a vidékre eljutó médiainformációk egyenirányúsítása, valamint a lokális elitek pluralizmusának erőszakos elfojtása. Lehet azon gondolkodni, hogy milyen módon lehet áttörni ezt a falat. De van alapja annak a pesszimista véleménynek is, hogy ez csak az "egy a tábor, egy a zászló" megbomlása után lehetséges.

Fb. bejegyzésem a magyar értelmiségi betegségről

A magyar értelmiségi betegség
Macron kétharmados győzelme európai szintű nagy esemény, a korábbiakhoz képest szinte fordulópont. A magyar értelmiségi kommentelők azonban ebben is képesek fumigálni és huhogni valót találni széltében-hosszában. Csoda hát, hogy a magyar ellenzéki közvélemény egy évtizede tehetetlenül vergődik saját kelepcéjében és politikus - látva a várható fogadtatást - inkább bele se kezd semmibe? Az önsorsrontás személyes hiúsággal elegy dáridója ez a nemes aggodalom és a megvesztegethetetlen tisztánlátás álcájában.

2017. május 7., vasárnap

Európa győzött!

Bár még hivatalos eredmény nincs, nyilvánvalónak látszik, hogy Macron a francia elnökválasztás győztese. Ez jó hír azoknak, aki a 21.sz.ban egy demokratikus és egyben versenyképes Európát szeretnének és rossz hír minden rendű és rangú ellenérdekeltnek.

A korábbi, lépésről lépésre kialakult EU vitathatatlanul megfeneklett. Születési adottságainál fogva nem volt képes lépést tartani a világ különböző fejleményeivel. Minthogy a válasz csak az integráció magasabb szintje lehetett volna, ezt a retrográd és önző tagállami kormányok  sikeresen blokkolták. De ami legalább ekkora, ha nem még nagyobb baj volt, hogy a tagállamok lakossága is egyre inkább kiábrándult, ha nem kifejezetten ellenséges módon tekintett az Unióra. Ebben az életkörülményeik, kilátásaik tényleges romlása ugyanúgy szerepet játszott, mint a megtévesztő magyarázatok és a jobb jövővel áltató partikuláris blöffök. Fenyegetett egy feltartóztathatatlannak látszó szélsőjobboldali hullám, amely Európa jövőjének esélyeit véglegesen eltemette volna. Az a váratlan, túl korai siker, amely a Brexit népszavazáson következett be (valamint a hasonló társadalmi, politikai és propaganda sémát mutató USA elnökválasztáson), láthatólag megriasztotta az ingerült európai választókat és szembesítette azzal, hogy amit ők a mozdíthatatlan establishment elleni protesztnek szántak, mekkora reparálhatatlan bajok okozója lehet saját maguk számára. Így a szélsőjobb előretörése már Ausztriában és Hollandiában is megállt és most Franciaországban látványos vereséget szenvedett. S ez történik Németországban is: a szélsőségesek máris marginalizálódtak.

A szélsőjobb kompromittálódásához jelentősen hozzájárulhatott az erős Nyugatban és ezen belül az erős Európában ellenérdekelt putyini Oroszország lelepleződése a nagy nyilvánosság előtt, mint a bomlasztó politikai pártok, mozgalmak titkos finanszírozója és a  hekkerkommandók és a hiperaktív dezinformációs  hadviselés állami irányítója. Ugyanakkor az is világossá vált, hogy a korábbi tipusú stabilitást felrúgni akaró Trump is egyértelmű ellensége az erős Európának, tehát szó sincs arról, hogy ez utóbbi a szidalomszóvá silányított globalizáció eszköze lenne.

De mit is várhatunk valójában Európa tekintetében Macron elnöktől? Hiba lenne a várakozást a kampány során ezzel kapcsolatos kijelentéseire szűkíteni, mert erre szokás azt mondani, hogy más a kampány és más a kormányzás. Macron viszont már gazdasági miniszter korában német kollegájával együtt a magasfokú gazdasági integrációt szorgalmazta . akkor még kézzelfogható eredmény nélkül. Azóta azonban a német-francia tengely és a köré felsorakozó tagállamok számára világossá vált, hogy a meddő viták helyett az integráció gyakorlatba ültethető módja a többsebességes Európa formájában képzelhető csak el, amit az u.n. megerősített együttműködés eszközével lehet megvalósítani a Lisszaboni Szerződés biztosította keretek között. Ha Macron ma nem győzött volna, ez lábjegyzet maradna egy valamikori történelemkönyvben (ha lesz egyáltalán ilyen), így viszont egy felkészült előharcost nyert a projekt és komoly esélyt a kivitelezésre. Az integrált mag-Európa természetesen csak akkor lehet valóban sikeres és akkor számíthat tartós lakossági támogatásra, ha a kézenfekvő gazdasági és társadalmi problémákon túl a nemzetközi szintű innovációk tekintetében is az élbolyba tud kerülni.

Egy ilyen választási győzelem magától értetődő módon nem fegyverzi le a különféle rendű és rangú kül-és belföldi ellenerőket. Így a megvalósítás objektív és szubjektív nehézségein kívül ezek nyílt és burkolt ellenlépéseivel is számolni kell az élet minden szférájában. Úgyhogy a projekt sikere enyhén szólva nem garantált. De ez nem ok arra, hogy magának a lehetőségnek ne örüljön az, aki rokonszenvez egy ilyen fejlődési perspektívával.

Magyarországon élvén nem mehetünk el a mellett a kérdés mellett, hogy a többsebességes Európa mit jelenthet a projektből első körben kimaradó tagországok és lakói számára. Azt semmiképpen, hogy továbbra is botokat és vasrudakat dugdoshatnak a küllők közé és hogy destrukciójukért cserében busás támogatásban is részesülnek. A Brexit tárgyalások példáján mind a kormányok, mind a választópolgárok szemléltető oktatást fognak kapni, hogy mivel jár, ha mások is az Unióból való kilépés útját választják. Ezért feltehető, hogy a "Köztes Európában" nem lesz számottevő ez az opció. Akkor viszont az EU formális keretei a jövőben sem változnak és a részletes feltételekről periódusonként és folyamatosan is folyni fog a kötélhúzás, hogy ki mit kap és ezért cserében mit kell adnia. Az erő poziciójában azonban az integrálódó országok lesznek és komolyan mérlegelendővé válik, hogy a huzakodás helyett nem célravezetőbb e a hozzájuk csatlakozás.

2017. május 4., csütörtök

Összebékülőben Trump és pártja

A Republikánusoknak eszük ágában sem lett volna Trumpot jelölni elnöknek, de miután sikeresen meghekkelte az előválasztási folyamatot, a pártelit túlnyomó többsége ráfanyalodott az ő hivatalos jelölésére. Minthogy a hosszabb demográfiai trendek nem látszanak kedvezni a pártnak, ,megkockáztatták, hogy éppen az unortodox kampány fogja biztosítani nekik a teljes győzelmet mind az elnöki poszton, mind a törvényhozás két házában. Ez végül meg is történt.

A választások után azonnal megindult a kötélhúzás az autoritér rendszert bevezetni kívánó elnök és a régi formákat megtartó, de azon belül markáns politikai agendát megvalósítani akaró republikánus mainstream között. Ez utóbbiak mind a kinevezések, mind pedig a kormányzás kérdéseiben sarokba szorították az elnököt: bebizonyították neki, hogy ellenükre nem folytathat szeszélyes voluntarista politikát. Mind a két félnek látnia kellett, hogy ha a helyzet eszkalálódik, az kettős vereséghez vezet. Trumpnak nem garantált, hogy kitöltheti mandátumának idejét, a republikánusok feje felett meg ott lebeg a bukás felhője a következő választásokon. Ez mindkét felet a kompromisszum szükségességének belátására késztette. Most itt tartunk. Azt nem tudhatjuk, hogy a kompromisszum tartós lesz-e, hogy Trump nem fog-e megújuló kísérleteket tenni eredetileg elképzelt  hatalmi szerepének érvényre juttatására. Azt se tudjuk, hogy ha az USA nem saját kezdeményezéséből kerül elhatározó döntések elé, akkor az adminisztráció és a törvényhozás összhangja zavarmentes lesz-e. Ám immár lehetséges az a forgatókönyv, hogy Trump elnöksége nem lesz valamiféle markáns fordulat, hanem belesímul az amerikai politikai váltógazdaság megszokott tág kereteibe.

Az adminisztráció sorsa azonban távolról sem csak az elnök és pártja belső kötélhúzásának alakulásától függ. A világgazdasági és katonai fejlemények tekintetében az USA változatlanul fontos, de távolról sem domináns szereplő, ezért számos fejlemény indulhat ki az országon kívülről.. Az amerikai külpolitika pedig sokszereplős konfliktusok erőterében kell meghozzon szerencsés, vagy akár végzetesen elhibázott döntéseket úgy, hogy kompetenciája, előrelátó képessége joggal kelt kétségeket. Nem tudjuk, hogyan fog változni (akár többször is) az USA polgárainak közhangulata a következő években. És végül, de nem utolsósorban a rivális Demokrata Párt tekintetében is nyitott, hogy sikeres kihívóvá szervezi-e magát, vagy tétovasága és szétesettsége miatt csak a kormányon lévők hibáiban keresi a maga esélyét.

A Trump adminisztráció hatása a következő években az USA-ra és a világra tehát sok tekintetben nyitott. Az azonban megállapítható, hogy az a nem alaptalan aggodalom, hogy hivatalba lépésével rövid úton felborítja az addig úgy-ahogy működő világrendet, szerencsére mindeddig nem vált valósággá.

2017. április 29., szombat

Megint egyszer : Köztes - Európa

A Köztes-Európa fogalmát sokan, sokféle értelemben használták. A magyar közgondolkodásban az utóbbi évtizedekben leginkább Szűcs Jenő nagy tanulmánya a hivatkozási alap. Európa kettéosztottságának 1990-körüli megszűnése után ez a fogalom jobbára a múltra vonatkoztatva szerepelt, mert már a közeljövőt is e régió nyugathoz való felzárkóztatása formájában gondolták el. A poszt - Jugoszláv háborúk vége és az Európai Unió keleti bővítése ennek az álomnak a  megvalósulását ígérte.

Ma már elmondhatjuk, hogy a Nyugathoz felzárkózás a szubrégió országainak többségében az eltelt negyedszázad alatt nem járt sikerrel. Ebben egyaránt közrejátszott a múlt öröksége, a világgazdasági átrendeződés, amelyhez egész Európa nem tudott megfelelően alkalmazkodni, valamint a felzárkóztatási terv felületes volta és mögötte az igazi politikai elkötelezettség hiánya. Ezeken felül azok a keleti hatalmak, amelyek korábban hatalmi befolyással rendelkeztek e térségben, újra jelentkeztek (Oroszország), illetve a közeljövőben jelentkezni fognak (Törökország) a maguk befolyási igényével. Azt a sérelmi attitűdöt pedig, amely a régió sok országának lakosságát jellemzi, hatalomcentrikus politikai csoportok kihasználják és erősítik, s ezek a természetes szövetségesei az újraéledő keleti befolyási törekvéseknek.

Az idők folyamán világossá vált, hogy a jelenlegi EU számos okból nem alkalmas a saját válságjelenségeivel való megbirkózásra. Ám a görcsös törekvés az Unió egybentartására, amelyet a siker elengedhetetlen kritériumának tartottak, felülírta az eltökéltséget a sorozatos patthelyzet feloldására. Ennek vetett véget a Brexit. Az Unió egyik, politikai különutakra mindig is hajlamos tagországa népszavazáson úgy döntött, hogy él a Lisszaboni Szerződés 50. cikkelye által a gyakorlatban is lehetővé tett kilépés jogával. Ezzel egy tabu megdőlt és a vezető hatalmak politikusai szembenézhettek az Unió egyik fő problémájával, a tagországok eltérő fejlettségével. A Köztes- Európában ez nem csak gazdasági és társadalmi  dimenziót jelent, hanem a politikai tradíció eltérő voltát is: a centralizált tekintélyuralmi rendszer az utóbbi évtizedekben ismertebb és megszokottabb ebben a szubrégióban, mint Európa többi, akár periférikus részén.

Az EU vezető hatalmaiban megoldásként a többsebességes Európa gondolata kerekedett felül, s ezt az EU, mint egész határozat formájában tudomásul is vette. A végrehajtás kezdete attól függ, hogy a magországok kormányai mikor kerülnek ehhez elég erős politikai felhatalmazás birtokába választópolgáraik akaratából. Ám a hogyant illetően a Köztes-Európa alighanem kiemelt fontosságú probléma lesz. Az ugyanis nyilvánvalónak tűnik, hogy e szubrégió országait változatlanul nem szívesen látnák mondjuk a FÁK szervezetéven. s ami igaz az EU-ra, az még fokozottabban igaz a NATO-ra is, jóllehet az USA NATO-politikája minden, csak nem kristálytiszta. Mindebből az következik, hogy nem lehet cél az, hogy ezek az országok formálisan hagyják el az euro-atlanti integrációt. Ezért a "hosszú póráz" is elegendő előnyt kell nyújtson az érintett országoknak (és azok mindenkori kormányainak), hogy a kilépés ne váljon vonzó alternatívává.

Távlatokban azonban mindez nem jelenti azt, hogy a Köztes - Európa léte olyan fátum, amely elől nem lehet kitérni. A többsebességes Európa terve az u.n. megerősített együttműködés formájában látszik megvalósíthatónak, amelyhez bármelyik tagország csatlakozhat, s amelyik nem, később az is megteheti. Tehát amennyiben az új EU projekt sikeres lesz és vonzó, akkor az 1990-es álomtól, illetve annak praktikusan működő formájától nem kell végérvényesen elbúcsúzni.

2017. április 23., vasárnap

Megállt Európában a jobboldali nacionalista gőzhenger

A Kelet-Középeurópából indult, feltartóztathatatlannak tűnő és az atlanti térséget is beborítani készülő jobboldali nacionalista hullám, amely a választópolgárok frusztráltságát felhasználva a liberális demokráciát akarta a térségben eltörölni, láthatóan kifulladt. Ez megmutatkozik abban is, hogy Donald Trumpot hiába választották meg az USA elnökévé, nem tudta a demokratikus rendszert rohammal maga alá gyűrni és legfrappánsabb politikai lépései megbuktak. Nem különbözve Nagybritanniától.,ahol a nacionalista illúziók megszavazta Brexit végrehajtása mindent látszik ígérni, csak a remélt diadalmas, prosperáló Egyesült Királyságot nem. A trendforduló első, bátortalan lépése az volt, hogy Ausztriának nem lett szélsőjobboldali államelnöke. Ezt követte az, hogy a holland választásokon Wilders reményei oszlottak el a szavazók jóvoltából. S most ezt tetőzi b e a francia elnökválasztás első fordulójának eredménye.

Persze korántsem arról van szó, hogy az európai választók visszaszerettek volna abba a döntésképtelen, nemegyszer cinikus leválthatatlan establishmentbe, amely Európát nemzetközileg versenyképtelenné tette és ennek árát azokkal a széles társadalmi rétegekkel fizettette meg, amelyek vagy közvetlen anyagi helyzetükben, vagy státusukban és perspektívájukban ennek a lecsúszásnak a kárvallottjai voltak. Pusztán abban csalódtak az elégedetlen csodavárók, hogy a magyar és lengyel nacionalista, a korábban elfogadott értékekkel szembeforduló tekintélyuralmi model lenne a gyógyír problémáikra.

A francia elnökválasztás első fordulójában a korábbi kormányzati váltópártok jelöltjei súlyos vereséget szenvedtek. A jobboldali nacionalista Le Pen bejutott az elnökválasztás második fordulójába és primitív rátekintésre komoly befolyása van és marad a "vidéki Franciaországra". Váratlanul jó eredményt ért el a baloldali populista Mélenchon, aki most szavazóit kérdezi, hogy a második fordulóban vajon Macront vagy Le Pent támogassa-e. S itt van maga Macron, aki ugyan nyilvánvalóan az establishment köreiből jön,(a népszerűségi verseny első vesztesének, Hollande elnöknek a kormányából lépett ki,) de új és fiatal voltát hangsúlyozza és gazdasági és politikai dinamizálást ígér. Vagyis nem múlt el nyom nélkül a korábbi establishmentből való kiábrándulás. Macron komoly esélyese ugyan az elnökválasztás második fordulójának, de első lépéseivel semmiképpen sem szabad majd csalódást okoznia a változást akaróknak, különben azok visszacsaphatnak neki a nemzetgyűlési választásokon.

Macron új politikája egyértelműen EU-pártinak és a Németországgal való szoros szövetség hívének ígérkezik. De a nagykoalíció kormányozta Németország se a régi politika folytatójaként határozza meg immár magát, hanem a többsebességes Európa iniciátoraként, amelyben - kiszabadulva az Unió visszahúzó erőinek tehertételétől - egy dinamikus fejlődést lehetővé tevő mélyebb integrációt tud megvalósítani, amelynek sikereiből az egész lakosság tud részesedni. Ez máris visszaszorította a német szélsőjobb támogatottságát és a két nagy mai kormányzó erő választási küzdelmét sem fogja élet-halálharccá tenni. S az ígérkező francia-német EU-s magnak az is kifejezett előnyös, hogy a Brexit révén már eleve megszabadult a föderális törekvések örök fékjétől.

A francia elnökválasztás első fordulójának kimenetele azért összeurópai jelentőségű kiindulópont, mert nem csak hangsúlyosan megállít egy baljós gőzhengert, hanem mert - mint jeleztük - egy új, a régi, sehová sem vezető helybenjárást felváltó dinamikus regionális politika kiindulópontjának ígérkezik. Hogy azután az alacsonyabb sebességfokon maradó EU-tagok kormányai hogyan birkóznak majd a kialakuló új helyzettel, mit kezd majd ezzel a a török (nacionalista, tekintélyuralmi) kérdéssel is megáldott NATO  és mit fognak mindehhez szólni a kimaradó EU országok választói - az még a jövő zenéje.

2017. április 16., vasárnap

Franciaország: Európa sorsdöntő szavazása

Egyesek vészterhesnek látják a tegnapi török népszavazás révén kialakult helyzetet. Az aggályos ugyan, de  előrelátható volt és kevés új elemet hoz. Erdogan - nevezzük így - ellenpuccsa azt a tekintélyuralmi - diktatórikus rendszert már megvalósította, amit a népszavazás most csekély százalékos többséggel kiteljesíteni enged. Európa szempontjából a különbség csekély. Továbbra is Erdogan belátásán múlik, hogy a társult tagság továbbfejlesztésének igényével és a menekültkérdéssel mikor és mennyire akarja zsarolni Európát, illetve mennyit áldoz be a működő gazdasági kapcsolatokból a nyugati relációban. Sok fronton harcolván kevés annak a valószínűsége, hogy hirtelen akarna nagy akut válsághelyzetet előidézni. Nagyobb az esélye annak, hogy egy permanens húzd meg - ereszd meg politikát akar, ami gond ugyan Európának, de nem közvetlen fenyegetés. Ha már, akkor a török rendszer a NATO-nak nagyobb kihívás, lévén ott geopolitikailag fontos teljesjogú tag. Az összekötő és a széttartó érdekek azonban ebben a relációban  is inkább a folyamatos kötélhúzás felé mutatnak, semmint a látványos szakítás felé.

Ezzel szemben a jövőheti francia választások a lét vagy nem lét kérdését jelentik egy működőképes, a nemzetközi színtéren is komoly tényezőként szereplő Európa kialakítása szempontjából. A Brexit után erre egy nagyon szoros német- francia közös politika kínál lehetőséget, amiben egy középutas francia elnök logikus és nélkülözhetetlen partnernek ígérkezik. Ha ilyet választanak és az alku megköttetik vele, az Európa tisztán látó mérsékelt kormányaira ez alighanem elutasíthatatlan vonzóerőt fog jelenteni. Ezzel szemben egy szélsőséges francia elnök hatalomba kerülése ennek a lehetőségnek az abortálását jelentené.

A korábbi választási előrejelzések Franciaországban a mérsékelt elnök megválasztására utaltak. Az látszott, hogy a nacionalista, az euro-ővezetből , de akár még az EU-ból kilépést is lebegtető szélsőjobboldali Le Pen bekerül ugyan a választások második fordulójába, de ott a "köztársasági reflex" működésbe lépése révén a mérsékelt jelölt fölényesen legyőzi. Most azonban változott a helyzet: egy héttel a választások előtt: négy jelöltnek van egymáshoz hasonló esélye a második fordulóba jutáshoz. S ez ugyan azt a lehetőséget is hozhatja, hogy Le Pen be se jut oda, de azt is, hogy a második fordulóba bekerülve ott a baloldali populista Mélenchont  találja magával szemben. S ekkor egyáltalán nem világos, hogy a mérsékelt francia szavazók mit tesznek a második fordulóban, de bármit is, már nem korrigálhatják az Európa szempontjából katasztrófát jelentő első fordulót: az új elnök nem lesz partner a német Európa-tervekhez..

A következő hetet tehát feszült odafigyeléssel és szurkolással tölthetjük, remélve, hogy a választás végül felhúzza a sorompót a szoros német-francia ihletésű megerősített együttműködés előtt, amely egy új, immár potens, demokratikus és versenyképes  Kis - Európát lesz képes megalkotni.

Európa sorsdöntő választása: Franciaország

(A szerkesztést javítanom nem sikerült, ezért feltettem mégegyszer - kicsit változtatott címmel.)

Egyesek vészterhesnek látják a tegnapi török népszavazás révén kialakult helyzetet. Az aggályos ugyan, de  előrelátható volt és kevés új elemet hoz. Erdogan - nevezzük így - ellenpuccsa azt a tekintélyuralmi - diktatórikus rendszert már megvalósította, amit a népszavazás most csekély százalékos többséggel kiteljesíteni enged. Európa szempontjából a különbség csekély. Továbbra is Erdogan belátásán múlik, hogy a társult tagság továbbfejlesztésének igényével és a menekültkérdéssel mikor és mennyire akarja zsarolni Európát, illetve mennyit áldoz be a működő gazdasági kapcsolatokból a nyugati relációban. Sok fronton harcolván kevés annak a valószínűsége, hogy hirtelen akarna nagy akut válsághelyzetet előidézni. Nagyobb az esélye annak, hogy egy permanens húzd meg - ereszd meg politikát akar, ami gond ugyan Európának, de nem közvetlen fenyegetés. Ha már, akkor a török rendszer a NATO-nak nagyobb kihívás, lévén ott geopolitikailag fontos teljesjogú tag. Az összekötő és a széttartó érdekek azonban ebben a relációban  is inkább a folyamatos kötélhúzás felé mutatnak, semmint a látványos szakítás felé.

Ezzel szemben a jövőheti francia választások a lét vagy nem lét kérdését jelentik egy működőképes, a nemzetközi színtéren is komoly tényezőként szereplő Európa kialakítása szempontjából. A Brexit után erre egy nagyon szoros német- francia közös politika kínál lehetőséget, amiben egy középutas francia elnök logikus és nélkülözhetetlen partnernek ígérkezik. Ha ilyet választanak és az alku megköttetik vele, az Európa tisztán látó mérsékelt kormányaira ez alighanem elutasíthatatlan vonzóerőt fog jelenteni. Ezzel szemben egy szélsőséges francia elnök hatalomba kerülése ennek a lehetőségnek az abortálását jelentené.

A korábbi választási előrejelzések Franciaországban a mérsékelt elnök megválasztására utaltak. Az látszott, hogy a nacionalista, az euro-ővezetből , de akár még az EU-ból kilépést is lebegtető szélsőjobboldali Le Pen bekerül ugyan a választások második fordulójába, de ott a "köztársasági reflex" működésbe lépése révén a mérsékelt jelölt fölényesen legyőzi. Most azonban változott a helyzet: egy héttel a választások előtt: négy jelöltnek van egymáshoz hasonló esélye a második fordulóba jutáshoz. S ez ugyan azt a lehetőséget is hozhatja, hogy Le Pen be se jut oda, de azt is, hogy a második fordulóba bekerülve ott a baloldali populista Mélenchont  találja magával szemben. S ekkor egyáltalán nem világos, hogy a mérsékelt francia szavazók mit tesznek a második fordulóban, de bármit is, már nem korrigálhatják az Európa szempontjából katasztrófát jelentő első fordulót: az új elnök nem lesz partner a német Európa-tervekhez..

A következő hetet tehát feszült odafigyeléssel és szurkolással tölthetjük, remélve, hogy a választás végül felhúzza a sorompót a szoros német-francia ihletésű megerősített együttműködés előtt, amely egy új, immár potens, demokratikus és versenyképes  Kis - Európát lesz képes megalkotni.