2016. október 10., hétfő

Merkel és vállalhatatlan védencei

Merkel azt a régebbi német politikát képviseli a megváltozó világban, ami körül évtizedeken át konszenzus volt a meghatározó gazdasági és politikai vezető körök és a választók nagy tömegei között. Vagyis - más fontos elemek mellett - az erős európai elkötelezettséget, a feltétlen USA-barátságot, a német hegemóniát Európa keleti fertályán és az erős pénzt. Ennek ő bármelyik elemén változtat, az egész sikeres konstrukció összeomlással fenyeget. Vagyis nem önálló vízió vezeti, hanem a status quo őrzése. Természetesen nem csak a politika nagy kérdéseiben, hanem az a mögött korábban meglévő deklarált értékekben is.

A világ azonban változik. A 2008-as nemzetközi pénzügyi válságot valójában a világ máig se tudta kiheverni. Németország aránylag jól vette a kanyart, de az euro-ővezet többi országa nem. Ez szükségképpen vezetett feszültségekhez, ami a görög válságban csúcsosodott ki. Ezt Merkel és környezete eddig erélyesen tudta kezelni, de az euró gyengülése állandó fenyegetést jelent az erős pénz politikájára.

 Az USA - német viszony lehet ugyan mindmáig problémátlan, de minthogy az USA jelenlegi elnöke szakított az Európa - centrikus nemzetközi politikával, ha a következő elnök ezen nem változtat, itt is komoly repedések várhatóak. Ami pedig a szilárd Európa- politikát  illeti, az is csak úgy működik, ha legalább a magországokban ugyanezt képviselő kormányok vannak hatalmon. A Brexit ezen máris nagy léket ütött. És itt a nagy kérdőjel nem is igazán a politika boszorkánykonyhája, hanem a fennálló viszonyokkal való választói elégedetlenség a különböző országokban.

Ami a keleteurópai hegemóniát illeti, tartós politikai feladványt jelent annak fenntartása. Az első komoly kihívást az Orbán-Magyarország egyre nyilvánvalóbban megmutatkozó putyinista fordulata jelentette. Kérdés volt, hogy Németország lépjen-e fel radikális retorzióval, vagy a puha ráhatás reményében tegyen-e sorozatos elvtelen kompromisszumokat. Merkel az utóbbi utat választotta: annak érdekében, hogy az EU-ban a magyar szavazat ne blokkolja a német törekvéseket és a Magyarországon működő német tőkét mentesíteni lehessen a legbrutálisabb sarcoktól. Ennek megfelelően Merkel a Fideszt benn tartotta az Európai Néppártban, s ezzel leblokkolta a komolyabb EU-szankciók alkalmazását is. Lengyelország esetében már nem is volt kérdés a hasonló rezsimváltás tolerálása, tekintettel a lengyel-német viszony történelmi terhére. Mindezzel összangban Németország Oroszország-politikája is békülékenynek mondható az atlanti szolidaritás keretein belül.

Keleteurópaí szélén külön történet Törökország. Mellőzve az előzményeket, a migráns- válság során azt láttuk, hogy Merkel a tétjét - más alternatíva nem lévén - az Erdogan - kártyára tette: Törökország zsilipelje az Európa felé törekvő migrációt és cserébe pénzt és közeledést kap az EU-hoz. Erdogan újabb politikai fordulata ennek a megállapodásnak a jövőjét erősen megkérdőjelezi.

Az eddigiekből úgy tűnik, mint ha Merkel status quo védő, és ennek érdekében vállalhatatlan védenceket is felhasználó politikája vezetett volna ahhoz a helyzethez, ami már a közelojövőben alighanem kezelhetetélennek bizonyul az eddigi eszközökkel. Látni kell azonban, hogy ezzel szemben álló alternatív német és európai politika nem fogalmazódott meg egyik erőközpontban sem., viszont Merkel részéről minden részleges változtatási kezdeményezés is erős vétóba ütközött volna. Így a korábbi konstrukciók eróziója, a működő centrifugális erők csak egy későbbi időpontban fognak explicitté válni - feltehetően nagy detonációval. De ennek kezelése alighanem már egy másik politikus-garnitúrára marad Európaszerte - ám nem függetlenül attól, hogy ilyen váltás az USA-ban következik-e, be elsőként, vagy ezidő szerint ott hatalmon marad a régi establishment. és annak kell birkóznia az új világhelyzettel.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése