Vörösmarty kérdésére a magyarok többsége úgy felelne: mindkettő. És osztaná a következtetést. Sok apró mozaik mutatja az általános kiábrándultságot mind a honi állapotokból, mind a a vezető réteg erkölcseiből. Ugyanakkor vágyteli gondolkodás azt várni, hogy a lakosság megelégeli ezeket az állapotokat és maga kiállt megálljt. Ezt mutatják az országos közvéleménykutatások is. Az "ebből elég!" kollektív kimondásához hiányzik a remény akár valamilyen létező politikai alternatívában, akár egy hatalmas vihar tisztító erejében. Aki nagyon mást akar, az egyénileg, családosan tartósan vagy végleg külföldre költözik.
Ebből a helyzetből a hatalmon lévők akár konszolidációt is csinálhattak volna. Ha itt egy kis engedmény, ott egy kis józan ész, amott meg tartósnak látszó stabilitás-sziget, akkor az emberek többsége nem firtatta volna, hogy miért sajátosak, néha meghökkentőek a magyar állapotok. A folyamatos morgás megmaradt volna könnyen kontrollálható szűk körben.A külföld meg tudomásul vette volna, hogy ez egy ilyen ország és esze ágába se jutott volna megingatni az olyan-amilyen stabilitást - különféle bajokat véve a nyakába.
A magyar hatalom azonban alkatilag és struktúrálisan képtelen a konszolidációra. Állandóan harcol, kockáztat, hazardíroz, mert semmi se elég neki és ugyanakkor látja, hogy minden milyen bizonytalan lábakon áll kezdettől fogva, Az országon kívüli környezetben is folyamatosan radikális változásokat vár és ehhez egyszerre fűz nagyravágyó reményeket és paranoid félelmeket. Tehát mindent megtesz a konszolidációval szemben. A hegemón agitprop apparátusával ezt a kettősséget (minden kitűnő, de rettegjetek!)folyamatosan közvetíti a csak tőle információt kapó többséghez.A folyamatos eszkalációnak az eredménye sem lehet más, mint a kifáradás, a reményvesztés, helyenként egy villanásnyi tisztánlátás és az elégedetlenség nyílt manifesztálódása hol itt, hol ott.
Összességében ezt nem tekinthetjük másnak, mint a magát 2014-ben potenciálisan stabilizált rendszer folyamatos, bár nem egyenesvonalú eróziójának. Hogy ez a folyamat időben meddig tarthat, azt nem tudhatjuk. Egyfelől nem tudhatjuk, hogy a hatalmi rendszeren belüli törésvonalak eljutnak-e a kritikus pontig, s ha igen, mikor és hogyan., másfelől az sem, hogy az országon kívül mikor következnek be olyan (a hatalom által egyszerre várt és félt) radikális változások, amelyek felborítják a belső, 2010 óta kialakított viszonyokat. Nem tudjuk, hogy a Rendszer mikor ér véget, de hogy jelen formájában történelmi léptékben közelesen, az aligha kétséges. De ezt önmagában aligha tekinthetjük reményteli, boldog jövőnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése