Explicit és implicit formában az euroatlanti statusquo és gondolat a második világháborúban alakult ki és a háború lezárásán alapszik. Az európai országok az Egyesült Államok nélkül nem tudták megvédeni magukat a náci német agresszióval szemben, de az USA segítségével és a Szovjetúnióval szövetségben végülis totális győzelmet arattak fölötte. Azóta folyamatos az USA katonai jelenlét Európában, noha annak jogi státusa többször is változott. Ez a képlet átvészelte a hidegháború éles szakaszait csakúgy, mint az enyhülést és a szovjet birodalom és a szovjet rendszer bukását is. A részleteiben változó narratíva konstans alapja, epicentruma az volt, hogy legfőbb rossznak a nácizmust tekintette. Ezt még csak nem is tartotta szükségesnek folyamatosan deklarálni, mert kétségbevonása kemény tabunak számított. A tabusértést volt, ahol a törvény büntette, volt ahol nem, de garantált volt, hogy a náci rendszer részleges vagy teljes rehabilitálói marginalizált helyzetben vannak és maradnak.
Amikor bármelyik euroatlanti államban olyan pártok kerültek a hatalom közelébe, amelyeknek az euroatlanti narratívához, annak alapjához a viszonya legalábbis kétséges volt, akkor a válasz mindeddig a sikeres immun reakció volt. A kivételt a hatalomra jutott Orbán rendszer jelentette, amely ugyan faramuci módon, de nyilvánvalóan szembement a konszenzuális narratívával. Európában egyedül a második világháború veszteseként azonosította magát. Az önsajnálat és az önfelmentés körül pávatáncot járt és jár, próbálgatta, hogy a tengelyhatalmi politikai aktorok és eszméik közül mit és kit hogyan rehabilitáljon. Ez alól csak Hitler és irányzata maradt meg kivételként tabunak. Az euroatlanti szövetségesek igyekeztek nem meghallani ezeket a deviációkat, mert úgy gondolták, hogy azok megmaradnak a magyar országhatáron belül, illetve egyes határokon túli magyar politizáló körökben.
A menekültkérdés, mint kihívás azzal fenyeget, hogy Orbán kiléphet a nemzeti keretek közül és az európai szélsőjobb kristályosodási pontjává válhat. Ha ez bekövetkezik, az euroatlanti narratíva bizonyára léket kap és a második világháborús szereplők megítélése legalábbis relativizálódik. Nagy kérdés, hogy a kimondott és kimondatlan alapok eróziója és a konkrét centrifugális kihívások körülményei között az euroatlanti kohézió továbbra is fenntartható lesz-e.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése