A jelenlegi EU már nagyon rosszul reagált két nagy kihívásra - és jött kisvártatva a harmadik. A 2008-as, az USA-ból kiinduló világválság az EU országok gazdaságában idézte elő a legsúlyosabb következményeket és mindmáig vitatható, hogy a kontinens valóban túl van-e a gazdasági válságon. A következő a görög adósságválság volt: mit lehet tenni, hogy ha egy eladósodott euroővezeti ország fellázad a rámért konszolidáció ellen és maga akar diktálni. Végülis a lázadó kormányt hosszas látványos erőpróba után sikerült megtörni, de ettől még a déli tagállamok adósságproblémái nem oldódtak meg és a közös pénz szervi gyengeségei változatlanul megmaradtak. A most kiteljesedett harmadik nagy kihívás, a migráns-válság pedig egyfelől a közös Úniós migránspolitika hiányára, másfelől a schengeni határok virtuális jellegére világítottak rá, lévén, hogy a tömeges illegális bevándorlással szemben az Únió és kiváltképp annak egyes tagállamai tehetetlenek - kérdésessé téve, hogy milyen entitás ez egyáltalán.
Mindhárom kihívásra adott válaszra az jellemző, hogy az nem az integráció elmélyítésére irányuló előremenekülés lett a megoldás, hanem a tagállamok egymással gyakran ellentétes törekvései és rögtönzései eredményeztek valamilyen ad hoc kompromisszumot. A migránsválsággal kapcsolatban még ez a kompromisszum is inkább remény valamilyen modus vivendire, nem pedig valóság.
Az Únió polgárait a tagállamok miniszterelnökei saját politikai kényelmük érdekében már régóta a közös testületek és a "brüsszeli bürokrácia" ellen hangolták. Így nem meglepő, hogy a válságok idején a közhangulat a különféle nemzeti megoldásokat támogatja, ha egy országban vannak ilyenek. Akár a kormányok állnak elő ilyenekkel, akár a kormányokat támadók. Abban az irányban viszont nem mutatkozik társadalmi nyomás, hogy a nagy problémákra keressenek és érvényesítsenek nemzetek feletti megoldásokat. S még azt se lehet erre magyarázatul felhozni, hogy a válságok a polgároktól távoli témák körül folynak és ezért idegenek tőlük. A közös pénz és a schengeni határokon belüli szabad mozgás nagyonis a mindennapos tapasztalat körébe tartozik és népszerűnek is mondható. Ennek ellenére a nacionalista demagógia sok országban növekvően sikeresnek mutatkozik.
Ennek gyökerei évtizedekre nyúlnak vissza, visszamenőleg rávilágítanak a múltbeli körülmények kényszereire, a könnyebb ellenállás folyamatos keresésére, a továbbhaladás érdekében kötött elvtelen kompromisszumokra, a hibás döntésekre, a világban való változások érdemi válasz nélkül maradására - ami együttesen súlyos demokratikus deficittel is járt. Ma azonban eljutottunk oda, hogy a múlt szétszálazása már nem vezet sehová. Ugyanis nem látszik olyan pozitív vízió, amely érdemi változtatásokkal a mai, bonyolult világban keresné a kontinens sikeres helyét a világban, s ebből következőleg ilyen igénynek sincs komoly társadalmi támogatottsága. Azok a gazdasági és katonai érdekcsoportok se látszanak, amelyek egy magasabb szintű integrációt kikényszeríthetnének.
Következésképpen nem várható más, mint próbálkozások a különféle válságok rövidtávú "kezelésére" annak reményében, hogy az Únió rengetegféle interdependenciája akkora tehetetlenségi erő, amely képes ellenállni az egyre rámenősebb centrifugális törekvéseknek. Lehet, hogy ez a meggondolás még évekig biztosítja a válságról válságra bukdácsolást. Lehet az is, hogy hamar bekövetkezik a manifeszt csőd. De újrakezdési kísérlet nélkül ott az írás a falon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése