2015. szeptember 24., csütörtök

Az "ütközőállamok" és a menekülthullámok

Mostanra már komoly alternatívává vált az otthon lehetetlen helyzetbe került ázsiaiak és afrikaiak számára a tömeges menekülés a gazdagabb és békésebb régiókba. Ebből a szempontból másodlagos, hogy a lehetetlen helyzet polgárháborús életveszély, kilátástalan gazdasági helyzet, vagy pedig klimaváltozás következtében jött létre. A menekülési folyamat korábban is megindult, de a helyzet most vált kritikussá.

Korábban voltak olyan ütközőállamok, amelyek a menekülthullámot ezért vagy azért felfogták. Az okok között nem kis szerepe volt annak is, hogy a gazdag országok jelentős összeget fizettek nekik ezért. Az ütközőállamok egy része diktatúra volt, amely áldozatul esett az "arab tavasznak". Európa utolsó "védvonala" Törökország volt, amely gazdaságilag és politikailag stabilnak tudta magát és a világpolitika önálló játékosává szeretett volna válni. Törökország különféle okokból meggyengült és egyre inkább meg akar szabadulni az eddigi menekültjeitől is, nemhogy új tömegeket fogadna be.

Európa későn ébredt, hogy a felé irányuló menekültáradat minőségét tekintve új, megoldást igénylő problémává vált a számára. A nemzetállamokra tagolt Uniónak csak humanista alapelvei vannak, közös bevándorláspolitikája és határőrizete nincs. Eddig meg volt e nélkül is, mert az immigráció nagyságrendje nem lépte át azt a határt, amivel meg tudott birkózni. Most, tehát 2015 szeptember közepén jutott el addig a felismerésig, hogy hatványozódó számú menekültet nem képes befogadni és integrálni. Meg akarja erősíteni a közös határőrizetet, áramvonalasítani a menekültek státusának adminisztrációját, de legfőképpen anyagilag támogatni az ütközőállamokat, hogy fogják fel a menekültáradatot.

Erősen kérdéses azonban, hogy ez kecsegtet-e sikerrel. A megmaradt ütközőállamok nem biztos, hogy egyáltalán képesek erre, meg az sem, hogy akarják -e. Ez utóbbit alighanem motíválhatná, ha Európa együtt tudna ebben működni az USA-val, Oroszországgal és a mediterrán térség fontosabb államaival. De ha ez még sikerülne is - ami egyáltalán nem magától értetődő - akkor is kérdés, hogy mi van, ha az ütköző zóna a feladat megoldására mindenképpen alkalmatlan.

Ha az derül ki, hogy a jelenlegi EU eszköztelennek bizonyul a nemzetközi térben a probléma kezeléséhez, akkor kérdés, hogy mit tehet. Előremenekül-e és megpróbál egységesen, integráltan válaszolni a felmerülő gazdasági és társadalmi kihívásokra, vagy visszalép a korábbi, nemzetállami keretek közé. Az előbbi gigászi politikai feladat lenne, az utóbbi technikailag és társadalomlélektanilag látszólag könnyebb. Az viszont aztán több, mint kétséges, hogy a nemzetállamok mihez kezdenének egy ilyen nagyságrendű és karakterű problémával.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése