Orbán második miniszterelnöki ciklusát saját és hívei nézőpontjából még lehetett sikeresnek beállítani. Megvalósította a "cenrtális erőtér" progamja alapján a Nemzeti Egyetértés Rendszerét, kiiktatott minden intézményes féket az állam működéséből, kiszabadult az EU túlzott deficit - eljárásából,. megőrizte pártja tagságát az Európai Néppártban (alelnöki pozíciója feláldozásával), "keleti nyitást" hajtott végre a külpolitikában és a külgazdaságban, rendszerét jogilag - intézményileg bebetonozta, hidegre tette politikai ellenzékét és a ciklus végén nemzetközileg akceptált módon megnyert három választást. Más nézőpontból természetesen egy "ellenlistát" is össze lehet állítani, de az elitváltás haszonélvezői és a törzsszavazók a fenti listát fogadták el - kisebb-nagyobb hangsúlyvariánsokkal.
A nyertes választások évének végére azonban Orbán pozíciója szinte minden tekintetben megrendülni látszik. A nemzetközi diplomáciában elszigetelődött, a világsajtónak visszavonhatatlanul a páriájává vált, az USA kormánya offenzívába kezdett megtöréséért, korábbi európai támogatói kiállnak mögüle - egyidejűleg a gazdasági kilátásai veszélyeket jeleznek, tüntetéseken fordulnak szembe vele olyan rétegek, akik korábban nem, fegyelmezetten kézbentartott médiaháttere repedezik és a közvéleménykutatások példátlan visszaesését mutatják.
Politikusi pályafutását eddig is kísérték mélypontok, de azokból találékonyan, alakváltásokat nem szégyellve mindig vissza tudott jönni. Kérdés, hogy most is átmeneti krízisről van-e szó, vagy politikai csillaga visszafordíthatatlan hanyatlásáról. A válasz attól is függ, hogy a teljhatalomra törekvést politikai ambíciói lényegének tartjuk-e, vagy csupán a kínálkozó lehetőségek mennél teljesebb kihasználásának. Mert a teljhatalom kilátásainak alighanem végleg leáldozott. Taktikai visszavonulásait saját maga nevezte őszintétlen "pávatáncnak" , így azokkal kapcsolatban az országon belül és kívül mindenki gyanakvóvá vált, ami szinte kizárja ennek az eszköznek az ismételt használatát. Olyan visszalépés tehát, amelyik a karizmatikus önattribúció keretei között kisebb- nagyobb korrekciós lépésekkel próbálkozik, aligha ér célt akár a nemzetközi politikában, akár a gazdaságban, akár pedig a hazai közönségnél. De a karizmatikus szerephez használt eszköz - repertoár (a tények átfestése,az ellenségképre, bűnbakra uszítás, ígérgetés, figyelemelterelő hiperaktivizmus) sem látszik a jelenlegi helyzetben eredményt ígérőnek.
Ennek ellenére nem célszerű forgatókönyveket vázolni a helyzet további alakulását illetően, mert túl sok az ismeretlen hatótényező. Egy, a korábbiaktól eltérő strukturális összefüggést azonban nem helyes elfelejteni. Az Orbán ellenes körök és tendenciák eddigi megosztottsága, széttartó érdekei helyett ma a különféle ellenerők (a szélsőjobbot leszámítva) konvergálni látszanak a vele való szembenállásban, ami kikezdi Orbán eddigi aduját, miszerint ő az ország stabilitásának kulcsa. S ugyanez nyilván a NER képviselőit, támogatóit és haszonélvezőit is elgondolkoztatja, hogy érdemes-e mindent kockáztatniuk egyetlen, általuk sem kontrollálható autoritér személy miatt. Ha jól mérlegelik perspektívájukat és a további pozíciószerzés helyett gazdasági és politikai pozícióik megtartásának vágya válik dominánssá körükben, akkor a túl penetráns Orbán számukra is tehertétellé válik. Ebben az esetben a kérdés az marad, hogy képesek-e saját köreikből ütőképes új struktúrát kialakítani, mielőtt a rendszer teljes szétzilálódása bekövetkezne.
Nem képesek.
VálaszTörlés