Ha az akárhogyan definiált demokratikus ellenzéknek az a célja, hogy bebizonyítsa: egy valamennyire is tisztességes választáson legyőzné az Orbán - csapatot, akkor nem tekinthet el attól, hogy a külföld szabad választásként mit tud elfogadni. Nem tudni, mire készül a hatalom, de eddig olyanok a meglebegtetett választási és választási eljárási procedúrák, amilyen "pályalejtésre" a külföld akár igent is mondhat. Ezért a demokratikus ellenzéknek készülni kell a választásokra, mégpedig az eddig körvonalazott - igaz, bármikor átszabható -szisztémának megfelelően.
Idáig ez kristálytiszta, de itt kezdődnek a problémák. Mert ki is az a demokratikus ellenzék? Szervezetekben próbáljuk definiálni, vagy érzületben. S ha netán érzületben, akkor azokat számoljuk ide, akik érzületüknek adott esetben politikai formában is jelét adják, vagy azokat a láthatatlan elégedetleneket is, akik megfelelő feltételek esetén elmennek választani és a demokratikus ellenzék jelöltjeire szavaznak. Nagyon nem mindegy, hogy erre a kiinduló kérdésre hogyan válaszolunk.
Ez ugyan fontos kérdés, mégis csak is-is lehet a válasz. A választásokon pártok indulnak, egy sor választási tennivaló professzionális tudást és annak megfelelő lépéssort igényel. Továbbá egy választási részvétel értelmét (nem utolsó sorban a választók számára) az adja meg, hogy akik legyőznék a jelenlegi kormányt, maguk kormányképesek -e és egyben jobbak is a jelenlegieknél. Mindez méltán fordítja figyelmünket az ellenzék mai szervezeti állapotára és várható mozgásterére és teljesítményére ebben a tekintetben. Másfelől viszont az ellenzék szervezeti ereje, azon belül a belső erőviszonyai távolról sem mutatnak egyértelmű párhuzamot a választási mozgósító erejével. Lehetnek olyan potenciális választók, akiket egy ellenzéki párt szervezettsége, határozottsága, érdekérvényesítő ereje egyenesen elriaszt a szavazóurnáktól. Számukra egy rendetlenebb, némileg kaotikusabb alakulat vonzóbb lehet.
Hogy ne beszéljünk talányokban: az MSZP rendelkezik komoly szervezeti fórral és valamelyes választási professzionalizmussal. Azt ők is látják, hogy a közvéleménykutatások sorozata sem mutat arra, hogy győzni tudnának, bár reménykednek abban, hogy a tényleges választások közeledte ezen lényegesen változtatni tud. Ennek ellenére elfogadják, hogy a győzelemhez szélesre kell nyitni a kaput együttműködő partnerek és különféle szavazórétegek felé. Ebben viszont kísért az atavisztikus model: valami Hazafias Népfront szerű képlet, amelyben bevonnak a szavazóknak szimpatikus "útitársakat", de azért a "hegemónia" szilárdan a kezükben marad. Mások viszont egy olyan konglomerátum - szerű választási párt lehetőségeit hangsúlyozzák, amely képes mozgósítani a pártot eddig nem választók tömegeit. Ezek a szavazók - mondják - soha sem szavaznának az MSZP-re, de jól kitárgyalt feltételek, megfelelő ellensúlyok mellett elfogadják annak kényszerét, hogy képviselőik az MSZP-vel összefogva kampányoljanak és győzelem esetén koalicióban kormányozzanak.
Ezt a vitát napestig lehet folytatni hónapokon át, de ez a választási felkészülés idejét pocsékolja csak el. Ezért többen is megkísérlik különféle kalkulációkkal tenni egzaktabbá az alternatívák közötti választást. Ehhez a muníciót havonta szolgáltatják a professzionális közvéleménykutató cégek. Az adatok minden esetlegessége, helyenkénti ellentmondásossága ellenére havonta lehet látni, hogy a megszokott kérdezésmód szerint melyik ellenzéki párt mögött éppen milyen támogatottság mutatható ki. Azt ugyan mindenki tudja, hogy az egyes ellenzéki pártok támogatottsága nem adható mechanikusan össze, de azért a másodlagos preferenciák vizsgálata révén erre nézve bizonyos becslések lehetségesek. A makacs rejtőzködőkkel azonban ezek a módszerek se tudnak semmit se kezdeni.
Egy gyorsan meghozandó döntés alátámasztására meg lehet próbálkozni másfajta lakossági megkérdezések szervezésével. De ha ezt a vitázó felek nem együttesen készítik, ott marad a jogos feltételezés, hogy az eredményekben a megrendelő szempontjai, feltételezései köszönnek vissza. Minthogy a válaszolóknak hipotetikus helyzetekről kérik a válaszait, mi sem természetesebb, hogy az ilyen felméréseknek nem ad hitelt az, aki számára az eredmények nem kedveznek.
Marad tehát a jó öreg választási matematika: a korábbi választások ismételt tanulságait próbálni kivetíteni az eljövendőre. Esetünkben ez is nehézségekbe ütközik: a Fidesz olyan mértékben átszabott és átszab minden keze ügyébe eső törvényi alternatívát, hogy a korábbi tapasztalatok használhatósága erősen kétséges. Egy dolog azonban biztosnak látszik: ezúttal megnő a választókerületekben megválasztott egyéni jelöltek súlya, s az egyfordulós, tisztán a többségi elvet figyelembe vevő módszer esetükben világos helyzetet teremt. Ezért a nyilvánvaló helyzetre tekintettel meg is született a megállapodás: az ellenzéknek, ha győzni akar, közös egyéni jelölteket kell indítania. Hogy milyen módszerrel választanák ki a közös jelölteket, s hogyan csinálnának közösen kedvet az összes potenciális ellenzéki választónak, hogy rá is szavazzon, azt még homály fedi.
Itt azonban véget is ér a tudomány. Az egyéni jelölteket náluk kisebb létszámmal listás képviselők egészítik majd ki. A dolgok jelen állása szerint a pártok listás képviselőinek számát a pártlistájukra adott szavazatokon kívül az egyéni jelöltjeikre adott szavazatok is szaporítják, továbbá a "nagyok" még prémiumot is kapnak. Formálisan ebből, vagyis a választási matematika mechanikus alkalmazásából szinte automatikusan következnék, hogy a listán is közösen kellene indulni az ellenzéki pártoknak. Itt azonban a valóság alkalmasint szamárfület mutat a választási matematikának. Mert nyitott kérdés, hogy mi van akkor, ha a különféle pártok nem akarnak lemondani arról, hogy saját nevük alatt fusson a kampányuk? És mi van, ha a pártvezetők még csak lemondanának, de a választóik ebben nem követik őket?
Az egyértelműen következik a várható választási rendszerből, hogy nagy számú pártnak nincs semmi esélye önálló listával bejutni a parlamentbe. A "kicsik" csak egy nagyobb csóvájában tudnak egyáltalán részt venni a választási harcban. De az még megválaszolatlan kérdés, hogy ha két bejutásra esélyes ellenzéki párt (avagy pártkonglomerátum) indul külön listával a választásokon és a közös egyéni jelölteket is "szétmérik" e két párt között, az összességében mennyi többletszavazatot hozhat az ellenzéknek. Vajon így lényegesen több egyéni körzet kerülhet-e ellenzéki kézre? Hoz, vagy visz ez mandátumszámot a közös listához képest? Annyi a bizonytalansági tényező, hogy ennek a problémának az eldöntésére szimulációs módszerek nem kínálnak biztos bázist. Lehet próbaszámításokat végezni néhány variánsban, hogy mégis mit mondanak a számok a külön lista esetén - de erre döntést alapozni nem lehet.
Dönteni politikai alapon lehet és kell, mégpedig azoknak, akik személyükben be is szállnak a gyakorlati politikába. Ki mit tekint a választási együttműködés előfeltételének, ki milyen feltételek mellett venne részt győzelem esetén közös kormányzásban, kudarc esetén utólag miért hajlandó vállalni a politikai felelősséget is az elszalasztott lehetőség miatt? Ez az, amivel mindentudó választási matematika híján az ellenzéki hajlandóságú választópolgároknak adottságként ma szembe kell nézni. Egyben ez az, ami a következő időszakban maga is részese lesz a politikai erőviszonyok további alakulásának. És ebben mit sem segít egyéni spekulációk és morálisnak szánt szentenciák folyamatos közzététele.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése