Gyakran ismételgetik: a mai Magyarország így, mai állapotában nem válhatott volna az Európai Unió tagjává. S ez igaz is. Ám a 2004-es felvétel módja már eleve magában rejtette ilyen fejlemény lehetőségét.
Az Unióba való felvétel a szabályok szerint hosszadalmas egyedi vizsgálatok és megállapodások eredménye. Nem csak hosszadalmas, hanem szigorú is. Garanciát jelenthet arra, hogy nem csúszik be hiba, a feltárható kockázatok elvben nem kerülik el a tárgyalók figyelmét. Ezt tetézi, hogy a tagállamok mindegyikének igenjére is szükség van az új tag felvételéhez.
A "keleti bővítés" azonban kissé sajátos volt. Rengeteg fenntartás kísérte az Unió, illetve tagállamai részéről a felvételi folyamatot. Ennek volt gazdasági oka: a társulási szerződésekkel a tagországok már hozzájutottak mindahhoz, ami nekik fontos volt, a tagság előnyeiből mások részeltetése korántsem volt számukra sürgős. Volt a fenntartásoknak közvetlen tapasztalati oka: a korábbi NDK bekerülése az Unióba rengeteg váratlan belső átalakítási nehézséggel járt, amit nem akartak megsokszorozva megismételni. A létezett szocializmusból a kapitalizmusba való átmenetről az eltelt évek során ugyanis látszott, hogy az viszontagságos történet. Félhettek az új tagok magukkal hozott egymás elleni indulataitól is. Félelmet okozhatott a felhígulás maga: a régi tagországok szavazati súlyát érezték veszélyben, valamint az intézmények és az eddig alkalmazott módszerek működőképességét látták kérdőjelesnek. A különböző erős tagországoknak mások voltak továbbá a "kedvencei" a csatlakozásra váró régióban.
A felvétel elhúzódása fokozódó frusztrációt okozott a felvételre várók körében (nálunk az a fogalmazás terjedt el, hogy mindig változatlan évnyi távolságra vagyunk és maradunk a felvételtől), de elúnta az időhúzást a szovjet rendszer bukása utáni Európa stabilizálását kívánó USA is és elkezdte a régióba tartozó országok felvételét a NATO-ba. Így kirántotta a szőnyeget a notórius halogatók lába alól. Az Unióban előtérbe került az a megoldás, hogy egy csomagban - és nem külön érdemeik szerint - veszik fel a "keletieket" - volt szocialistákat, Ciprust, Máltát - és senki sem emel vétót egyikkel szemben sem. Mindehhez párosult az a kincstári remény, hogy tagországként könnyebb lesz az aggodalomra okot adó egyedi problémákat előrevivően megoldani.
Magyarország esetében nem látszott problémát okozni az, hogy az ellenzéki Fidesz igen faramuci indoklásokkal pártolta csak a belépést, miután kormányon négy évig nagyobb fennakadás nélkül folytatta a belépési tárgyalásokat és zárta le megállapodással az egyik résztémát a másik után. A közvetlen csatlakozás előtti szövegeiket afféle belpolitikai taktikázásnak tudták be. Ennek jeleként értékelhették azt is, hogy a Fidesz - nagyonis EU-konform módon - támadta a Medgyessy kormányt a túlzott deficit témában.
A "keleti bővítést" az Unió olyannyira sikeresnek tartotta, hogy sikeresen tovább folytatta a tárgyalásokat Bulgáriával és Romániával, majd megkezdte azokat a volt polgárháborús Horvátországgal is - jelezve, hogy ezt a sort kész még tovább folytatni. Mindebbe "belefért", hogy hol az egyik, hol a másik új tagországban választottak olyan kormányt, amelynek politikája aligha felelt meg az Unió szellemének. Ezeket a problémákat csendes eszközökkel rendre megoldották.
Az Unió stabil helyzetét amúgysem a keleti bővítés következményei rendítették meg, hanem a 2008-as világgazdasági válság "begyűrűzése". Igaz, hogy Magyarország szorult elsőként IMF hitelre, de az igazi problémát a továbbiakban és mindmáig az euro-ővezethez tartozó, főleg déli tagországok jelentették és jelentik. Ezért igyekeztek a szőnyeg alá söpörni (máskor meg előkapni) azt a kihívást, amit a 2010 utáni magyar rendszerváltás az Uniónak jelent. Elképzelhető, hogy ha Magyarországot egyedileg vették volna fel az Unióba, akkor az ma nem lenne olyan eszköztelen, mint most. Ugyanis már az első Orbán - kormány egyes meggynyilvánulásai is okot adhattak plusz biztosítékok szerződéses garanciájának nélkülözhetetlenségére. Ez azonban csak feltételezés - a mai tények viszont tények.
Nyitott kérdés, hogy az Unió Magyarországgal kapcsolatban nekidurálja-e magát annak, hogy kilép abból a tehetetlenségből, amit az ilyen helyzetre nem számító intézményi- és jogi rendszere okoz, vagy továbbra is marad a lépésismétléses döntetlen helyzet. Ha netán nekidurálja, akkor is kérdés, hogy ezt vajon hogyan teszi. De bármit csinál, vagy nem csinál, az ugyanúgy precedens értékű lesz és következményekkel jár, mint ahogy azzal járt a karaván - elvű "csomagban" bővítés konfliktuskerülőnek látszó megoldása 2004-ben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése