A Horthy- korszak Trianon és a revíziós gondolat jegyében élt. Ezt utólag minősíthetjük sokféleképpen, de két tényt meg kell állapítani. Az egyik, hogy az új határok rákényszerítése az országra friss seb volt széles tömegek számára, továbbá gyakorlati intézkedések sorát követelte meg az, hogy az ország működőképes legyen az adott határok között - bármit is hoz a jövő. A másik, hogy az uralkodó körök szilárdan hittek a közeli jövőt illetően a határrevizió lehetőségében és ennek széles tömegek is hitelt adtak.
A folytatás ismeretes, még rövid összefoglalásra sincs szükség ezzel kapcsolatban. Elég az államszocializmusok összeomlását közvetlenül megelőző helyzetre utalni. Az "utódállamokban" nem tartották be a békeszerződésekben is előírt méltányos kisebbségpolitikát, hanem e helyett - erősebb, vagy kevésbé erős - beolvasztó politika, a nemzetiségi területeket érintő telepítéspolitika folyt és a diktatúrák megfélemlítették a kisebbségeket. A "szocialista országok" erősen korlátozták a szabad utazás jogát, így az országhatár még a szomszédos településeket is elzárta egymástól. Magyarországon pedig a határon túliak problematikájának nyilvános emlegetése adminisztratív akadályokba és/vagy tabukba ütközött. Több, mint érthető, hogy a diktatúrák meggyengülésével majd megdőlésével az elfojtott problematika nagy erővel a felszínre tört.
Határainkon több szövetségi állam is felbomlott. Ebből egyesek Magyarországon azt a hibás következtetést vonták le, hogy megnyílik a területi revízió lehetősége is. Mára azonban már világos, hogy az európai béke alapja változatlanul a határok külső sérthetetlenségén nyugszik. Ami változás a régióban történt, az a felbomló szövetségi államokon belül zajlott le és nem érintette azok külső határait. Ezt minden épeszű ember befejezett tényként tekinti.
A rendszerváltások minden határainkon túli országban azt hozták magukkal, hogy a magyarok - az addigi nemzetiségi sérelmeik hatására - nemzetiségi pártokba szerveződtek, így próbálták választóik érdekeit az országokon belül érvényesíteni. Hogy mit értek el a magyar pártok harcban és milyen változások azok, amiket az - ilyen, olyan - demokratikus átalakulás maga hozott magával, illetve abból következik, hogy az egész régió az Euro - atlanti rendszerbe és ezen belül az EU -ba igyekezett, illetve igyekszik betagozódni, azt nehéz szétszálazni. Ezen túlmenően ez országonként és kormányzati periódusonként is különbözött. A ma is fennmaradt problémák, illetve a tehetetlenség okozza, hogy (talán egy kivétellel) a szomszédos országokban változatlanul magyar pártok igyekeznek megszerezni az ott élő magyarok voksait. Ezek a pártok nyíltan soha se vetették fel a határrevízió igényét. Helyette az országukon belüli területi elvű autonómia a deklarált törekvésük, de ez a követelés meddő maradt, mert az országok egyike sem folytat általános decentralizációs politikát, amibe a nemzetiségi területi autonómia belesimulhatna. Ám e magyar pártok részéről is legalábbis kétszívű a területi autonómia követelése, mert választóik számot tevő része a szórványmagyarsághoz tartozik. Ráadásul az eltelt több, mint 20 év a maga migrációs, asszimilációs és egyéb politikai fejleményeivel amúgy is átszabta a kiinduló állapotok "térképét".
A szomszédos országokban élő magyarok világában önálló dimenzió az anyaországgal való kapcsolat. Egyéni szinten ezt a pénz átválthatósága, a szabad utazás lehetősége és az áttelepülés - ha nem is mindíg síma - lehetőségének megteremtése megoldotta. Kollektív szinten a magyar állam támogatja a határokon túli magyar oktatást és kultúrát, szervezeteket és egyházakat - ha nem is mindig a felfokozott igények szerint. Ezen túl a magyar politikában állandó vitatéma volt a határon túli magyarok és a magyar állam közötti kapcsolat intézményes megerősítése előbb a "magyar igazolványokkal", később az állampolgárság megadásával a kintieknak, legutóbb pedig a magyar választójog megadásával a határokon túl élő magyar állampolgárok számára. Ezt itthon pártpolitikai csatározás kísérte, melynek következtében a magyar politikai megosztottság exportja is végbement a szomszédos országok magyarjaihoz. Ennek a végére azonban láthatólag pont kerül: a magyar ellenzékiek kinyilvánították, hogy ma már tényként elfogadják a határon túl élők magyar állampolgársághoz és választójoghoz jutásának legitimitását - amit korábban elleneztek.
Úgy gondolhatnánk, hogy ezek után a "trianonozás" elveszti létalapját a magyar politikában. Ez azonban koránt sincs így. A szimbolikus szférában nyilván változatlanul jelen lesz. Ennek korábban legelterjedtebb eszköze a "Nagymagyarország" matricák felragasztása volt a gépkocsik hátuljára, ami minimum mementó és a szomszédoknak vörös posztó volt, de egyeseknél revíziós ábránd kifejezése is lehetett ez a gesztus. Ám ami ennél sokkal súlyosabb, az a magyar hatalom szimbolikus politizálása, ami már az Alaptörvényben rögzítést nyert azzal, hogy az 1944 márc. 19-ét megelőző állapotot tekintik legitimnek, amihez a maguk államjogi folytatását kötik. Ezt kívánja vizuálisan is aláhúzni az a projekt, amely a Parlamentet körülövező teret az akkori állapotába kívánja visszaépíteni. Mit is jelent valójában az akkori állapot? A Trianon részleges revíziója után kialakult helyzetet! Kódolt nyelven tehát : irredentizmust. Természetesen nem mondhatjuk, hogy az Orbán - rendszer ténylegesen területi revízióra törekszik. Sőt, számos intézkedése épp a határon túli magyarok áttelepülését segíti. Viszont politikájának létalapja a revíziós törekvések lebegtetése mind képlékeny önazonosságuk miatt, mind pedig egy ködevő" szavazórétegének "jóllakatására". Miközben tudniuk kell, hogy a határrevíziónak esélye sincs - a gyakorlatban nem is próbálkoznak vele.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése