Ez az anekdota terjedt el arról, hogy mikortól váltak a francia események forradalommá. Ma is ennek az évfordulóját ünneplik - manapság vegyes értékelő előjellel.De eddigre már kikényszerítették a királytól a Rendi Gyűlés összehívását, ott a képviselők radikalizálódtak, túl voltak a híres "labdaházi eskün". Vagyis egy népi megmozdulás nem kezdete, hanem csak fordulópontja volt egy hatalmas rendszerváltásnak, amely végülis a franciák feudalizmust cserélték fel a modern polgári társadalommal. a határkő csak azt jelentette, hogy az utca népe kilépett a legitimitás keretei közül és önállóan kezdett cselekedni. De az azt követő napon is trónján volt a király, helyén maradt a Rendi Gyűlés, az erők közt megjelent az utca is.
E nélkül a felszínesen felrajzolt kontextus nélkül a királynak lett volna igaza: ami aznap történt, az lázadás. Minden olyan népi dühkitörés, lázadás, amely ugyan tevőlegesen semmibe veszi a korábbi hatalmat, de nem része egy sokszálú folyamatnak, amely nem csupán nem fogadja el a korábbi rendszer legitimitását és szembeszegül azzal, hanem egy másik rendszert alakít ki helyette és azt erővel meg is tudja védeni, a szó komoly értelmében nem tekinthető forradalomnak.
Nem bonyolódva annak boncolásába, hogy a történelemkönyveink magyar forradalmai mennyiben feleltek meg ennek a kritériumrendszernek, maradjunk a közelmúlt és a ma eseményeinél. Alighanem 2006-ig kell visszamennünk, ami egyébként ma újra a viták tüzébe került. Az emlékezetes tévéostrom idején tálalta úgy a történéseket az akkori ellenzékhez köthető magántévé, hogy "forradalom van!" és igyekezett ennek szellemében cselekvésre buzdítani a nézőit. Természetesen nem volt forradalom, de ez a fogalomhasználat a következő, sok bizonytalanságot tartogató hetekben is a levegőben maradt, miközben az utca mozgolódott. Az eseménysor nem hozott hatalomátvételt: sem forradalmit, sem kikényszerítetten a legalitás kereteit megtartót. A 2006 tavaszán megválasztott kormány, illetve utódja a ciklus végéig meg tudta őrizni parlamenti többségét.
Az akkori hatalmat 2010-ben szabad választások távolították el és adtak lehetőséget egy másik kormánynak kétharmados parlamenti többséggel. S itt jött a meglepetés: az új miniszterelnök a történteket "fülkeforradalomnak" minősítette és ennek szellemében ment neki az ország minden rendű és rangú problémájának. De vajon mit is akart jelenteni ez az unortodox terminus? Egyszerű PR fordulatot, amelyik a meglepő intézkedések értelmezése körül akart balladai homályt teremteni? Vagy azt a "kifordítom - befordítom" politizálást, amelyik kényes jogi legalitására, de ugyanakkor folyamatosan feszegeti a jog határait, helyenként forradalmi módon lépve túl azokon? Kik voltak egyáltalán a címzettjei ennek a furcsa kifejezésnek? Azok a radikális sajáthívek, akik valóban forradalmat vártak tőle - bármit is jelentsen az? Vagy a politikai ellenfeleknek hozta tudomására, hogy ne sokat reméljenek a jogaikat még védő törvényektől és intézményektől? Vagy tán a külföldnek, hogy meglepő lépéseit ne a szokásos kontextusban értelmezze majd? Nem tudjuk, de ez már nem is érdekes. A kifejezés kikopott a kormánypolitika szótárából, miközben a formális jogi kereteket csak helyenként lépték túl és közben ténylegesen rendszert váltottak: egy pluralista demokráciából tekintélyuralmi rendszer született. Ezt a külföld, jelesül az Európai Unió, amelynek szuverenitásunk egy részét átengedtük, csak bizonyos pontjain kifogásolja és folytat ezekkel kapcsolatban vizsgálatokat, eljárásokat.
Most az ellenzéki érzületűek forrófejűinek egy részében él helyenként a vágy valamiféle forradalom iránt, amely a legalitással visszaélő, általuk nem legitimnek tartott kormányhatalmat megdönti. De nem gondolják meg, hogy miről is beszélnek. Egy általuk remélt permanens indulatos tömegmozgalom is csillagászati távolságra van a forradalomtól - mint ezt Európa számos országában látjuk. A valamik - valakik elleni düh intézkedések visszavonására, kormányok lemondatására irányul, ami egy demokráciában rendben lévő dolog. De eszükbe se jut új rendszert bevezetni, saját erőszakszerveket hozni létre, amelyek legyőznék a kormány erőszakszerveit. Sőt, ha kiderül, hogy a kormányhatalom megbénítása olyan helyzetet idézne elő, ami az ő életviszonyaikon nem javít, hanem ront, akkor a soronkövetkező választásokon többségükben ismét csak egy az establishmentet képviselő garnitúrát választanak meg.
Magyarországon az Orbán féle rendszerváltást kezdettől még csak a választásokon megvert ellenzék hívei fogadták totális elutasítással. Mostanra már egyre több emberben, potenciális választópolgárban gyűlik a düh a rendszer egyik -másik intézkedésével, vagy vonásával szemben. De ez a düh sem generalizált, egyelőre nem tömöríti őket egyetlen táborba. Ahhoz alighanem már ma is elég, hogy egy következő szabad választáson leváltaná a jelenlegi hatalmat. Ám hogy mi lesz, ha a választások nem lesznek szabadok, az egy másik kérdés, amit nem most kell megválaszolni.
A mostani időkben - mint demokráciában mindig - magánemberek azzal az eszmével, forgatókönyvvel kokettálnak, amivel akarnak. De valamiféle helyi forradalomnak a gondolatát nyilvánosan felvetni a politikai analfabetizmus jele. Sem a feltételek nincsenek meg hozzá, se - feltéve, de meg nem engedve, hogy győz - nem tudnának mit kezdeni vele. A forradalmi utópiákat célszerű meghagyni azoknak, akik világforradalmat vizionálnak. Aki tenni akar bármit is egy hatalomváltásért,rezsimváltásért, annak szigorúan a legalitás keretei között kell gondolkodni, bármennyire is nehezére esik ez.
Ha a mai Magyarországon igazán rendet próbálunk tenni a forradalom fogalma körül, akkor alkalmasint nem úszható meg, hogy ne próbáljuk meg kibogozni e fogalom használatát 1956-ban, majd azt követőleg, de az akkori történésekkel kapcsolatban. Ez azonban komoly történészi feladat, amivel alighanem még adós a szaktudomány is, de a közgondolkodás mindenesetre. Ám ez lehet a kulcs az utóbbi évek terminológiai kavalkádjának mélyebb megértéséhez is.
VálaszTörlés