Mármint a magyar ügyekbe avatkozik be, illetve azt hagyja cserben. Rákóczi, Kossuth, 56 - tetszés szerint akármelyiket kibonthatjuk. A sablon mindegyik esetben ugyanaz: Nyugaton nem szeretik az elnyomó uralmat, szimpátiával kezelik az ellene fellépőket, felvetődik a segítés kérdése, a segítség azonban nem érkezik meg, az ügy elbukik és a vesztesek cserben hagyottnak érzik magukat.
Mintha ennek a megszokott sablonnak az ismétlődése kezdődne most is. A kormányzat szabadságharcot vív a Nyugat ellen, aminek hanyatlását hirdeti, puccskísérlettel vádaskodik, különféle eljárásokat, döntéseket sérelmez - miközben a rendszer ellenfelei egyre inkább alibi - akcióknak értelmezik ezeket és hiányolják ügyükben a határozott állásfoglalást és a hatékony beavatkozást.
Arról kevés szó esik, hogy a szituáció ma alapvetően más, mint a 18., 19. században volt,vagy a 20. sz. közepén.. Akkoriban az európai kontinens keleti felét a Nyugat amolyan távoli, nemegyszer egzotikus területnek értelmezte, ahol lehettek érdekei és szimpátiái, de az ott történő dolgokat semmiképpen nem tekintette saját ügyének és ezért komolyabb kockázatvállalás e nagyrégióval kapcsolatban fel sem vetődött. Ma viszont Magyarország tagja a NATO-nak és az Európai Uniónak, tehát ami itt történik, az végső soron a "Nyugaton" történik. Nem is annak a keleti peremén, mert az Unió elvileg se hajlandó végső keleti határát kijelölni, hanem újabb és újabb ország előtt szándékozik kinyitni a szervezet kapuját illetve lengeti meg a későbbi csatlakozás lehetőségét. Ilyen formán az, hogy a magyar kormány betartja-e a belépéskor és azóta vállalt kötelességeinek betűjét és szellemét, az a legnagyobb mértékben az Unió belügye. És nem is jelentéktelen kérdés, mert ami itt történik, az a jövőben bárhol precedensként szolgál.
Hacsak. Hacsak az euroövezet súlyos, nyitott kérdéseinek megoldását egyesek nem néhány oda tartozó ország kihagyásával, a többsebességes Európát nem a legreménytelenebb tagországok de facto lehagyásával képzelik orvosolhatónak, működőképesnek. Mert ebben az esetben a magyar "rendetlenkedést", provokációkat célszerű nem valódi súlyán kezelni, mivel a kemény fellépés olyan kérdések megválaszolását igényelné, amelyek ez idő szerint nincsenek a zsúfolt napirenden. Nem csak azoknak a belső erőknek nincs ínyére a magyar problematika valódi súlyán kezelése, akik úgy gondolják, hogy ezek közelesen már nem lesznek az Unió belső problémái, hanem azoknak sem, akik felületes politikai szimpátiák alapján bagatellizálják ezeket a problémákat, vagy akik egy későbbi, nagyobb átfogó reform keretében gondolják majd mindezt könnyebben megoldhatónak. Továbbá fékezi az Unió határozott fellépését a legalitás és legitimitás értelmezése körüli bizonytalanság és az, hogy sokan a Bizottság, a Parlament demokratikus felhatalmazást kérdőjelezik meg
A magyar kormány ugyan folyamatosan sérelmezi a kettős mércét az Unióban, de folyton - folyvást aktívan is akciózik az Unió számára való előnyeinek megtartásán, vagy bővítésén, a neki hátrányos elemek megkerülésén, negligálásán, megúszásán. A gyenge ellenzék és az ellenzéki érzelmű lakosság pedig határozott fellépést sürgetne, de ehhez nincsenek meg nyomásgyakorló eszközei (vagy nem találja meg ezeket).Odáig azonban nem jut, nem juthat el, hogy feladja az EU elhatározó erejű fellépésének reményét., mert ezzel az általa vágyott jó jövőről mondana le. Ám a cserbenhagyottság szubjektív érzése ettől még ronthatja mindennapjait és kikezdheti, béníthatja tennivágyását.
Kedves Bálint,
VálaszTörlésha az alábbi megjegyzéseimet valamilyen néven (pl. Türk) beilleszted a kommentekbe, azt megköszönném.
„ A fenti gondolatmenetet két szempontból is erőteljesen árnyalnám. Egyrészről Magyarország Uniós és NATO tagsága ma már korántsem bír olyan integráló erővel, mint a 90-es években. Már a „többsebességű Európa” felülvizsgálata zajlik. Az Unió maga is átalakulóban van, a mozgások – kis leegyszerűsítéssel – a nyugat-európai centrumtérségekbe való visszavonulást és egy föderatív állam létrehozását célozzák. A továbbvihetetlen déli és keleti projekteket valamilyen módon leteszik. A Kohéziós és Agrárpolitika napokban zajló felülvizsgálata ennek a folyamatnak a része. Az Egyesült Királyság – sok okból – nem vihető be az új centrumba, itt csak az a kérdés, hogy a félperiféria vagy a kilépés lesz Cameron választása. A kérdés tehát nem egy félperiériális tagállamnak a mai Brüsszelhez való optimális viszonya (az már nagyjából mindegy, kommunikációs és udvariassági kérdés), hanem az átalakulási folyamatban képviselt ország-pozicionálási stratégia. A magyar miniszterelnöknek – akár a szlováknak vagy lengyelnek – van ilyen stratégiája, és ennek alapvonalai tudhatóak. Itt csak annyit jegyeznénk meg róla, hogy legmarkánsabban talán a szlovák stratégiától különbözik.
A másik megjegyzés a Nyugat fogalmára vonatkozik. A Nyugat a hidegháború fogalma, ilyen egységes módon csak a kelet-európaiak képzeletében létezett. A történeti példák (Rákóczi stb.) azért jók, mert a magyar események minden esetben a kontinentális uralomért vívott harcok mellékhadszíntereiként működtek. Az euroatlanti szövetségi rendszeren belül a Washington, New York, London, Brüsszel és Berlin mind-mind önálló hatalmi centrumok, melyek a szövetségi rendszeren belül folytatják kíméletlen rivalizálásukat. Aki pl. a republikánus think-tank Stratfor elemzéseit olvassa az európai német térnyerésről vagy éppen a magyar kormány hősies ellenállásáról, az közvetlen benyomásokat szerezhet az érdekkonfliktusok heves voltáról. Fontos leszögezni, hogy a magyar miniszterelnök erősen Wasington-barát vonalat képvisel az Unión belül, amelyet az Egyesült Államok kormányzata megfelelő módon akceptál is.
A hazai külpolitikai viták élességét részben az adja, hogy a korábbi megközelítések (a konzervatívok német megfelelési kényszere és a szociálliberálisok angolszász komprádor szerepe) után a jelenlegi kormány aktívan kijátsza a nyugati törésvonalakat. Ez a valóságon alapuló, proaktív eljárásmód szokatlan és kockázatos, hiszen senkinek sincs előzetes tapasztalata Magyarország tényleges mozgásteréről. De hasonló kockázatokat kénytelenek vállalni azok a szlovák és lengyel stratégák is, akik a német centrumhoz való, mindenáron végigvitt rácsatlakozást választották ”
Egy kiváló elme merész gondolatkísérlete érkezett hozzám azzal a kéréssel, hogy tegyem fel ide megjegyzésként. Megtettem, mert feltétlenül megérdemli az olvasói figyelmet és az elgondolkodást.
VálaszTörlésKészséggel elismerem, hogy én a bejegyzésemben - szándékosan - a legtradicionálisabb és legkonvencionálisabb kontextusba tettem bele a közgondolkodás általam jellemzőnek tartott látleletét. Az, hogy a világ változik, az erőpólusok átrendeződnek, az tény. Hogy milyen időtávon és milyen eredménnyel, az szerintem nyitott. A következő hónapok vagy hoznak látványos átrendeződést, vagy egyelőre mindenki megmarad a "kályhánál". Az időtényezőnek most tartalmi jelentősége is van.
Amiben nagyon nem értek egyet kiváló barátommal, az a magyar kormány törekvéseinek értékelése. Amiben ő átfogó koncepciót lát, abban én voluntarista kontárságot és kétesértékű otromba rögtönzéssorozatot konstans ravaszkodó autista alapról.
Hogy ne csak deklaráljak a magyar kormánnyal kapcsolatban, hanem példával alá is támasszam. Orbán az EU elhúzódó válságát, hanyatlását, szétesését jövendőli folyamatosan. Akkor ugyan mi értelme van teljes erőből mindent alárendelni a kül- és belpolitikában annak, hogy semmiképpen se függesszék fel részlegesen az EU kohéziós alapokból megítélt keretösszeg folyósítását Magyarország részére 2014-ben?
VálaszTörlés