A magyar média nagy része és a nagyközönség "úgy maradt", hogy azt hiszi: a deficit nagysága és az azt elérő megszorítások a fő vitakérdés a két fél között. Ezért riogathat a hatalom apokríf megszorító követelés - jegyzékkel. És ezért keltett a minap meglepetést Ivascsenko asszony cáfolata ebben a kérdésben A tévhit oka, hogy. IMF hitelért általában azok szoktak folyamodni, amely országok önállóan nem tudják megoldani fizetési nehézségeiket és a javasolt gyógyszer leggyakrabban a költségvetési deficit lefaragása szokott lenni, ami ellen a kormányok azért berzenkednek, mert ezt nehezen tudják lenyomni választóik torkán. Magyarország ezen a problémán ebben a formában már túl van.
Amióta az ország belépett az EU-ba, túlzott deficit eljárás folyt ellene.Ennek oka nem az volt, hogy a kormányok tudatosan el szerettek volna adósodni, hanem az, hogy ilyen meg olyan fejlesztési és jóléti céljaikat meg akarták valósítani, ennek keretében túlbecsülték várható bevételeiket és alul a várható kiadásaikat, költségvetési korlátjukat meg puhának tekintették. Ennek böjtje jött meg 2006-ban a konvergencia - program elfogadása és a 2008-as válság hatására az IMF - hitel formájában. Mindkettőt csak a szokásos megszorító politikával lehetett kezelni, amit a kormány nehezen nyomott le mind a saját képviselőcsoportja, mind a lakosság torkán. Ez tehát a szokásos problematika és "technológia" volt, aminek árát a kormánypárt súlyos választási vereséggel fizette meg.
A 2010-ben hatalomra került garnitúra kétféleképpen is szokatlan formában került szembe a deficit - problémával. Eredeti terve a deficit megszalasztása volt, amelynek révén gazdaságpolitikai mozgásszabadságot szerez és majd az átszabott gazdaság fogja neki kitermelni az adósságfizetés forrását. Ehhez az EU kategórikusan nem járult hozzá, mert nem hitt ebben a politikában és a kormány megtanulta, hogy falba ütközött, amit nem képes áttörni. Itt lépett be a másik nehézség: a Fidesz ellenzékben olyan hangosan ágált a megszorító politika ellen, állítva, hogy az kizárólag a rossz kormányzás eredménye, jó kormányzás esetén ilyen nem is lehetne, hogy nem nyúlhatott a szokásos eszközökhöz. E helyett a pénzharácsolás unortodox lépéseit találta ki, továbbá a nyelvpolitikai eszközt: amit elvesz a lakosságtól, azt még véletlenül se engedi megszorításnak nevezni.
Időközben a deficit leszorítása immár nem maradt külső követelmény, amit rákényszerítenek az országra, hanem a hatalom interiorizálta ezt. Két súlyos okból. Egyrészt rájött, hogy a deficit fedezése növeli az államadósságot, esetünkben a külső államadósságot, amely a kormányt egyre kiszolgáltatottabbá teszi a hitelezőknek. Másrészt abba ütközött bele, hogy az EU 3%-os deficitplafonjának megsértése arra vezethet, hogy az EU büntetésként elveheti az ingyenes támogatásai egy részét. Ez a kormányt az egyetlen rendelkezésére álló fejlesztési forrásától fosztaná meg, amelyet ráadásul hatalmi eszközökkel az országon belül nagyrészt oda irányíthat, ahová kedve tartja. Így maga a kormány minden külső nyomás nélkül is a deficit alacsony szinten tartására törekszik. Ebben tehát a mértékeket, a puszta hiánycélt tekintve nem lenne nagyobb vita a magyar kormány és az IMF között, ha tényleg megindulnának a komoly tárgyalások.
Ha mindennek ellenére a deficit - probléma mégis újra és újra előjön, az a világgazdasági fellendülés elmaradásán kívül magának a kormánynak tulajdonítható: rossz a gazdaságpolitikája és rosszul működik az államapparátus. Mindez bevételkimaradásokat és kiadástöbbletet eredményez. Minthogy ez politikai okokból nem bevallható, szükség van a külső mumusra, amire ráfogják. Az IMF hitelért folyamodással a kormánynak saját árnyékát kellett átugorni, azt a nagyhangú szövegelést, amellyel korábban "kipaterolta" ezt az ENSZ szakosított intézményt. Azóta azonban nem tárgyalás folyik, hanem pávatánc, minthogy a hatalomgyakorlás alkalmazott módszere nem fér össze a rendszeres IMF ellenőrzések gyakorlatával. Ez ugyanis racionális, tartós hatású intézkedéseket, azok konzekvens betartását, az obskúrus célra és módon történő pénzköltés leállítását igyekezne kikényszeríteni.Ez az, ami miatt a kormány ódzkodik a szerződés megkötésétől és ezt leplezi az IMF állítólagos megszorításai elleni népbarát propagandával.
A gazdaság azonban egy fokon túl nem viseli el a voluntarizmust. Ha csökken vagy stagnál a nemzeti jövedelem termelése, ha az állam többet költ, mint amit a bevételei fedeznek, ha nő az infláció, romlik a forint árfolyama, nőnek a felvehet hitelek felárai, újra növekszik az állam eladósodásának mértéke, akkor valaminek történnie kell. A kétségbeesett, erőszakos lépések most már igencsak ideig - óráig képesek betömni a lyukakat és elfogadható makroszámokat produkálni. Elvileg a kormány változtathatna eddigi politikáján akár a jelenlegi, akár egy radikálisan megváltoztatott összetételben - de ez kevéssé valószínű. Az sem, hogy a lakosság lázadna fel folyamatosan romló helyzete miatt, Akkor pedig az igazság pillanata csak az országon kívüli fejlemények hatására jöhet el. Ennek azonban aligha lesz szereplője az IMF, amely csak tárgyal és megállapodást követően ellenőriz. Beavatkozni - igen korlátozott mértékben - az EU tud, amely friss pénztől foszthatja meg a magyar kormányt. De ítéletet végrehajtani a személytelen piacok képesek, megvonva bizalmukat a forinttól, mint valutától és a magyar kormánytól, mint hitelfelvevőtől.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése