2012. augusztus 30., csütörtök

Kik csinálják történelmünket?

Tele a padlás vulgár - determinista eszmefuttatásokkal. A rendszerváltás vitathatatlanul félrecsúszott és a magyar választópolgárok nagy része tátott szájjal bámulta - bámulja végig a plurális, versengő demokrácia felváltását egy gnú- kecsességű demokratikus homlokzat mögé húzódó tekintélyuralmi rendszerrel. Ha megtörtént, megtörténhetett, ha megtörténhetett, annak nyomós okai vannak. Közötte olyanok, amik a régmúltba nyúlnak vissza. Ezt valóban nem vitathatja senki. De hogy mindennek így is kellett történnie? Nem is volt más lehetőség?

Ám nem csak az abszolut determinizmus kérdése az egyetlen tradicionális történetfilozófiai probléma, ami asztalunkon van. Ott van mellette a másik is: kik csinálják a történelmet? Mindig maguk a néptömegek? Vagy a nagy erők és az erős emberek - a néptömegek pedig csak elszenvedik azt? Ha ez pusztán elméleti kérdés lenne, akkor nyilván a steril vagy - vagy helyett egy differenciáltabb, összetettebb válaszban kellene keresni a megoldást. Ha azonban a rendszerek legitimációjáról van szó, akkor szükségképpen a szélsőséges válaszok kerülnek előtérbe. A demokratikus ideológia, amely minden politikai hatalom kizárólagos forrásának a szabad választásokon megnyilvánuló választói akaratot tartja, nem is képviselhet mást, mint azt, hogy a politikát - és ezen keresztül a történelmet - maga a nép csinálja, sorsa a saját kezében van. Nem pusztán az ideológiáról van szó. Legalább ilyen súllyal arról is, hogy a választók tömegei is hisznek ebben. Ezért elmennek szavazni,(ha sokan nem mennek el, az árulkodó jel a demokrácia állapotáról) és ha kisebbségben maradnak, eszükbe se jut kételkedni a többség által megválasztott kormány legitimitásában. Az a következő választásokig az ő kormányuk is.

Mást hisznek azoknak az országoknak a polgárai, ahol a demokráciának nincs hosszú múltja. Ők láttak - hallottak hatalmat, amit nem a választói akaratból vezettek le. Ahol a választások - ha voltak - átlátszó, formális színházak voltak, amik az ég világon semmi lényegit se döntöttek el. Ahol a hatalom nem a politikai kormányzással volt szinoním, hanem mögötte ott állt a (hazai és/vagy külföldi ) gazdasági és fizikai erőszak leplezetlenül, vagy alig leplezve. Ha ilyen országok lépnek a demokratikus berendezkedés útjára, akkor a polgárok feltételesen elfogadhatják ennek alapvető konvencióit, fikcióit, de azt a mindennapi valóságnak és a hosszú időtartamnak folyamatosan igazolnia is kell, hogy a választók mély, belső meggyőződésévé is váljon.

Ilyen formán jogos megkülönböztetni az erős gyökerű demokráciákat azoktól, ahol a tradíció hiányzik. Bajok, kedvezőtlen fejlemények esetén indokolt a történelmi determinációkat is felemlegetni. De ebből teljesen indokolatlan valamiféle abszolut determinizmusra következtetni: eseményeknek, koincidenciáknak, véletleneknek és akaratoknak mindig van abban kisebb - nagyobb szerepe, hogy egy adott országban hogyan alakulnak a dolgok. Még inkább indokolatlan azonban a demokrácia sorsa szempontjából kedvezőtlen fejleményeket a demokratikus hagyományok nélküli országokban a választók akaratának tulajdonítani. Ezek a polgárok ugyanis arra szocializálódtak, hogy a történelmüket elviselik, nem pedig csinálják.

A mai magyar ellenzéki gondolkodású emberek érthető frusztrációval élik meg, hogy tehetetlenül kell végignézniük a nekik oly kedves plurális demokrácia szisztematikus lebontását és az oly visszataszító autokratikus rendszer céltudatos felépítési kísérletét. Ezért hol túl sokat képzelnek arról, hogy ha aktívabbak és elszántabbak lennének, mi mindent meg tudnának fordítani és ezért ki nem fogynak az önvádból. Hol viszont rezignáltan azt is a determináció és/vagy honfitársaik eleve elrendelt szolgalelkűsége, rabságigénye számlájára írják, ami igenis alakulhatott volna valamelyest másképp is. Ennek a kitalált "rabságkedvelő" mitológiának olyan kiáltó cáfolatát se hajlandók értékén kezelni, hogy ma a közvéleménykutatások szerint a választópolgárok nagyobbik fele nem talál a politikai kínálatban a maga számára támogatható erőt. Ez az ellenzéki frusztráltság a külföld szerepét is eldimenzionálja, elmisztifikálja, nem is próbálja tárgyilagosan felderíteni, hogy mik alakították és alakítják annak cselekedeteit és nem cselekvéseit, amelyek eredőjükben szintén hozzájárultak mai belső állapotainkhoz.

Ha a magyar rendszerváltás vitathatatlanul félrecsúszott, abban a demokráciával ellentétes törekvésű erőkön  és a magyar múlton kívül komoly szerepet játszottak a demokratikus szándékú belső erők tévedései, hibái, rossz helyzet- és feladatmegítélései csakúgy, mint a magyar demokráciát kívülről támogatni akaró  erők. hatalmi tényezők félrefogásai. Ha az elmúlt 20-25 év demokratikus törekvéseinek, kísérleteinek valóban mély kritikai elemzése helyett mindezt továbbra is elintézik/elintézzük felszínes utalásokkal, vagy éppen bűnbakkereső, memoár- jellegű elemzésekkel, akkor valóban arra ítéljük magunkat, hogy se most, se a jövőben ne kerülhessünk túl a korábbi tévutakon és a magyar demokratikus törekvések továbbra is agyaglábakon álljanak. Tisztánlátás nélkül bármit is gondoljunk arról, hogy kik csinálják történelmünket, a jót is, meg a rosszat is csak elszenvedhetjük.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése