A képviseleti demokráciában a politikai legitimáció kizárólagos forrása a tiszta választásokon kapott felhatalmazás.Ez két előfeltevésen alapul. Az egyik az, hogy a jelöltek előre világosan megmondják, hogy győzelmük esetén mit akarnak csinálni, min akarnak változtatni. Az is ehhez az előfeltevéshez tartozik, hogy képesek is erre. A másik szerint a választópolgár kompetens érdekei felismerésében és annak megítélésében, hogy azt szavazatával hogyan tudja érvényesíteni. A klasszikus demokráciákban a választáshoz segítséget adott, hogy a kormányképes pártoknak volt karakterisztikus állandó politikai arcéle, voltak hagyományos témái, a választók nagy része pedig tartósan kötődött egyik vagy másik párthoz. Így egy-egy választás tétje az volt, hogy a bizonytalanok kihez csapódnak és a törzsszavazók pártonként milyen arányban járulnak az urnákhoz.
A posztmodern világban mindez jórészt illuzórikussá vált. A választók akár tudomásul vették ezt a tényt, akár nem, ebből mindenképpen demokratikus deficit keletkezett. Hogy reagálhatnak erre? Az egyik lehetőség, hogy a választó távol marad, gondolván, hogy a kínálatból senkitől se remélheti annak képviseletét, még kevésbé valóra váltását, amit ő szeretne. A másik lehetséges reakció az, hogy frusztrációját az éppen kormányzó párton, koalíción "veri le" és azzal az egyetlen tényleges lehetőségével él, hogy leválthatja ezeket és helyzetbe hozza a riválist. Vagy azért, mert aktuálisan többet remél tőle, vagy pusztán csak meg akarja leckéztetni a jelenlegit: protestálni akar. Végül az is lehetséges, hogy a választó olyan politikusra adja a voksát, aki segíti őt naiv hite őrzésében, még ha valójában akár gátlástalanul hazudik is.
Vérmérséklet és tájékozottság dolga, hogy a posztmodern helyzetért ki mennyire teszi felelőssé a színen lévő politikusokat és ki látja úgy, hogy ha a politikusoknak nem is lenne annyi vétke és hibája, mint amennyi van, a lényegen ez nem változtatna. Egyik vélemény képviselői sem magát a politikusi hivatást vonják kétségbe, csak másfajta politikusokat szeretnének. Az egyik típus erős akaratú, tiszta kezű, világos programmal rendelkező, vagy netán karizmatikus politikusokat, akik a világot változtatják meg. Akik szembe mennek a politikai szférán kívüli erősekkel is és majd jól elbánnak velük. A másik választói típus meg okos, rugalmas, komplexen gondolkodó politikusokat preferálna, akik megértik a létező bonyolult viszonyokat és azok között tudnak jól navigálni annak érdekében, hogy mind rövid, mind hosszú távon jobban, vagy legalább kevésbé rosszul járjanak a választói.
A dolog paradoxona, hogy mennél erősebben hisz a közönség az eredeti demokratikus előfeltevésekben, annál inkább tartozik az első választói típusba, illetve kész az ennek megfelelő politikus választására. Olyannyira, hogy ha ez a politikus alkatánál fogva csorbítja a jogállamra, a fékek és ellensúlyok garanciájára épülő demokráciát, akkor ezt közönsége hajlamos nem észrevenni, vagy megengedően viszonyulni ehhez. A másik választásnak megfelelő politikus se makulátlan a demokratikus intézményrendszer tekintetében, de nem megy szembe vele, inkább csak "szükségből" megkerülni igyekszik azt.
A demokratikus előfeltevések és a valóság közötti rés nem szokott nagy problémákat okozni, ha úgy általában jól mennek a dolgok. Más a helyzet, ha rosszul. Ilyenkor nő a politikával és a politikusokkal szembeni elégedetlenség. Egyes szembetűnő, látványos nehézségekkel, gondokkal kapcsolatban a politikusokon kívül ilyenkor megszólalnak különféle szakemberek is, mondván, hogy ők tudják a megoldást a beállott és a fenyegető bajra, nem pedig a politikusok, akik sokfelé figyelnek, de legkivált újraválasztási esélyeikre. És itt van az, amikor a választópolgár elbizonytalanodik. Kire hallgasson? A jósokra, akik egymással se értenek egyet? Mégiscsak a politikusokra, akiknek a kezében ott van a döntés lehetősége és – nehezen megfogható – felelőssége? Senkire – de akkor mit tegyen? Ő is struccpolitikát folytasson, mint sok politikus, mert akkor látszatra legalább nem ő döntött?
E megválaszolhatatlan kérdéseket akarva-nem akarva valahogy mégis mindenki, minden újabb választás alkalmából megválaszolja. Szóval, tettel és hallgatással is. Azok, akik úgy gondolják, hogy a demokráciánál – ahol a többség dönt, de később ezt a döntését felül is vizsgálhatja – még nem találtak ki jobb politikai rendszert (az Arisztotelész óta ismert problémák ellenére), egyben azonban aggódnak is, hogy a többség talán mégse a legkisebb rosszat fogja választani, noha0 mostanság ez lenne a legjobb opció.És marad minden a posztmodern kor eddig évtizedeiben megszokott keretei között, hacsak nem áll be súlyos általános gazdasági válság, vagy korlátlan önbizalmú, ellenállást nem ismerő fanatikusok nem lépnek be nagy erővel a képbe. Márpedig a korábbi konstrukciót erősen megkérdőjelező európai fejleményeket nehéz lenne tagadni. Ezekkel azonban a politikusok nem merték kendőzetlenül szembesíteni a választókat, mint ahogy a felgyűlt demokratikus deficit is ettől a félelemtől alakult ki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése