A magyar állam a polgárainak pénzben és természetben sok mindent nyújtott és még ma is sok mindent nyújt. Ez azonban történetileg számos tekintetben fokozatosan és gyakran esetlegesen rakódott le olyanná, mint egy folyó hordaléka és az időnként bekövetkező kurtítások is mindeddig inkább az ad hoc folyószabályozás jeleit mutatták, mint egy átgondoltan átfogó rendszert a viszonyok átszabására..
Az államszocializmus időszakában az állam a saját törvényeivel, rendeleteivel belátása szerint adott, vagy vett el u.n. lakossági transzfereket. Ideológiai korlátotebben két dolog jelentett. Az egyik egy általános, számon nem kérhető ígérete volt az életszínvonal általános és folyamatos emelkedésére, a másik az, hogy a lakosság javát szolgáló konstrukcióit, intézkedéseit előszeretettel nevezte vívmányoknak. Ha ezeket átmeneti vagy tartós sérelem érte, azért legitimációjával fizetett. Diktatúrában a legitimáció csökkenése persze legfeljebb a nehezen megfogható közhangulatban nyilvánulhatott meg. Az állam által a lakosságnak "adott" juttatásoknak speciális fajtája volt a nyugdíj és az egészségügy, amelyek esetében verbálisan megtartották a megörökölt biztosítási formát, az ehhez kapcsolt járulékrendszert, de ez a biztosítási viszony nem volt szimmetrikus, az igénybe vevő által számonkérhető. Nem is lehetett, mert az állam az erre fordított pénzt a költségvetés részeként biztosította, nem húzva határt a járulékok adta fedezeti rész és az állam más, így a tulajdonosi jövedelmeiből befolyó egyéb pénzforrások között.A járulékok mértékét és a szolgáltatásokhoz jutás módját és mértékét az állam bármikor módosíthatta és módosította is.
A rendszerváltás gyors ütemben felcserélte az alapvető termelőeszközök állami hegemóniájára építeett tulajdonosi államot az adóállammal. Ennek során azonban elmulasztotta a a lakossággal szembeni kötelezettségvállalásainak újrafogalmazását, ebben egy logikus és következetes rend kialakítását. Így nem alakult ki az állam és a lakosság között korrekt jogviszony: változatlanul sokkal nagyobb maradt a változékony állami jogszabályalkotás és a nem körülírt szokásjog szerepe, mint az esetileg jogi úton is érvényesíthető garancia a lakosság részére. A gazdasági átalakulás során a lakosság számottevő hányada lecsúszott, leszakadt, de a leszakadók életben maradásának elsődleges anyagi forrása ilyen körülmények között is - sőt, a korábbinál nagyobb mértékben- az állam és az önkormányzat transzferei maradtak.
A rendszerváltást követő transzformációs válságot lezárva a magyar gazdaság néhány évig folyamatos növekedésnek indult, aminek következtében már nem a lakosságnak adott transzferek lecsökkentése volt a jellemző, hanem az újabb "támogatási formák" megjelenése, illetve az inflációs veszteségek további elszenvedésével szemben ígért garanciák. Mindez azonban nemhogy megváltoztatta volna, de fenntartotta az állami kegygazdálkodást a társadalom- és szociálpolitika területén, jóllehet a kegyek szintjét az államadósság növelésével lehetett csak fenntartani.
Ez utóbbi helyzet 2006 őszén vezetett krízishez: az EU a konvergencia - program esedékes felülvizsgálata során kategórikusan jelezte, hogy nem tűri tovább az államháztartási deficit folyamatos növekedését, hanem a tendencia megfordítását követeli. Az EU-s támogatások folyósításának felfüggesztését és a jogi szankciókat a kormány nem vállalhatta, ezért költségvetési megszorító intézkedéseket vezetett be és az államháztartás egyes alrendszereinek reformját helyezte kilátásba. Ez utóbbiaknak egyszerre kellett volna kordában tartani az állami kiadásokat, hogy a hiány ne jelentkezzen újra és újra és ésszerűen szabályozni az adott tématerületeket úgy, hogy a lakosság lehetőleg kevéssé járjon rosszul és a jövőt illetően garanciát kapjon a megreformált rendszer fenntarthatóságára, működőképességére. A reformtervek - ha voltak egyáltalán - kidolgozatlanok voltak, a megszorításokra viszont azonnal kellett sort keríteni. Így a két feladat a kormányzat szempontjából, de a lakosságéból még inkább egymásba csúszott, ami egy pár hónap alatt diszkreditálta a reformtörekvéseket. Különösen fokozta ezt a politikai ellenzék folyamatos pergőtüze, amely minden, a lakosságot érintő változtatást feleslegesnek és károsnak nyilvánított - közel sem fínom fogalmazásban. Ez a hangulatkeltés kulminált az ellenzék által kiíratott 2008-as népszavazásban, amelynek keretében a választók tömegesen elutasították a reform/megszorítás néhány szimbolikus jelentőségű intézkedését.
2008 ősze új fordulatot hozott: nemzetközi pénzügyi válság alakult ki, amely Magyarországot telibe találta és azonnali IMF - EU kölcsön felvételére kényszerítette a fizetőképesség fenntartása érdekében. Ez egyben további megszorító intézkedéseket tett elkerülhetetlenné.Annál is inkább, mert Magyarországon a pénzügyi válság hatására jelentősen csökkent az éves GDP is. A politikai csatazaj sem szűnt, viszont ennek ellenére a parlamenti ciklus utolsó évében egy a szakértői és politikai kormányzás hibridjét jelentő új kormánynak sikerült viszonylagosan stabilizálni a gazdasági - és ezen belül a költségvetési - helyzetet a nélkül, hogy a társadalmi béke felborult volna.
A 2010-es kétharmados többség a gyors gazdasági növekedés, az egymillió új munkahely, a megszorításmentesség és a lakosság jólétét érintő reformok többletpénzzel való elkerülése ígéretében jött létre. Ebből tételesen szinte semmi nem valósult meg, pontosabban mindennek az ellenkezője. Ezzel szemben a nagy felhatalmazás rendszerváltást tett lehetővé. Ha lefosztjuk erről az ideológiai sallangokat, akkor egy relatíve koherens jobboldali reformprogramot találunk, amely magában rejti a költségvetési hiány szisztematikus csökkentésének lehetőségét. Mindenekelőtt a szegénység kriminalizálásával csökkenteni lehetett a szociális kiadásokat. A drága és kockázatos munkahelyteremtés helyett előtérbe került az alig fizetett munkaszolgálat bevezetése. A mindennapi élet, ezen belül a fogyasztás számtalan adóval, illetékkel terhelése révén csökkennek a reálbérek és reálnyugdíjak. Az új nyugdíjasok nyugdíját a korábbinál kedvezőtlenebb kulccsal állapítják meg. A közigazgatás centralizálása és az államilag kinevezett helyi tisztviselők hatáskörének lényeges növekedése olcsóbb rendszer lehet a decentralizált önkormányzatiságnál. A tankötelezettség leszállítása, az egységes központi tanterv szerinti oktatás lehetővé teszi a központilag vezényelt iskolabezárásokat, az önállóságukat vesztett pedagógusok óraszámának növelését és így létszámuk csökkentését - amit a demográfiai apály is alátámaszt. A felsőoktatási intézményi összevonások- bezárások, az államilag finanszírozott hallgatói létszám drasztikus csökkentése, a többiek tandíjának ugrásszerű megemelése szintén jelentős költségvetési megtakarításokat eredményezhet. A kórházak átprofilozása - bezárása és a betegutak központ előírása szintén megtakarításokat tesz lehetővé,. Megritkítják a tömegközlekedést és emelik az utazóközönség térítéseit. Az állami élet minden területén végrehajtott - végrehajtandó következetes központosítás és a szolgáltatások megkurtítása arra is lehetőséget ad a kormányzatnak, hogy a megtakarított pénz egy részéből a működtetéshez szükséges alsóbb szintű bizalmi posztokon lévő emberek javadalmazását is növeljék, valamint a korábbinál lényegesen nagyobb és felszereltebb erőszakszervezeteket építsenek ki. Az általános tendencián belül kiemelendő, hogy a nyugdíjrendszer és az egészségügy reformja során szó se esik (a torz gyakorlat ellenére eddig legalább elvben elismert) biztosítási elvről, a járulékok fejében létrejött jogviszonyról. Ez által egyértelmű a parlament egyoldalú és korlátlan döntési szerepe, amely végteleníti ezeknek a területeknek az eddig is megmutatkozott politikai rángatását , amely nem hagy teret az állampolgári jogérvényesítésnek.
Valójában tehát - több, kevesebb professzionális tudással - végbemegy egy társadalompolitikailag tudatos reform, ami elvben alkalmas a költségvetési deficit tartós csökkentésére. Nyitott kérdés azonban sok marad. A szakmai kompetencia fogyatékosságai egyes alrendszerek működőképességét veszélyeztetik- már rövid távon is és lényeges korrekciók nélkül bizonyosan. Az állami szolgáltatások megvonása - megkurtítása kevés társadalmi támogatásra és sok nyílt vagy burkolt ellenállásra számíthat. Ez is eredményezhet fennakadásokat a működőképességben.Nyitott kérdés az is, hogy az egész reform mit eredményez az alrendszerek szakmai színvonalának alakulásában. Ilyen módon tartósan hogyan alakítja az ország versenyképességét az áruk és szolgáltatások piacán és hogyan hat az ország tőkevonzó képességére. Már most is szemmel látható ennek egy metszete: a reform és az azt körülvevő társadalmi klíma annyira kevéssé vonzó a tehetséges fiatalok számára, hogy tömegeik döntenek a külföldi munkavállalás mellett - ám sem nem ideiglenesen, sem nem úgy, hogy keresetüket számottevő mértékben hazautalnák. Ez a jövőben még fokozódhat is - egyik tényezőként drasztikusan leértékelve az ország pozícióját regionális versenytársaihoz képest is.
A ténylegesen végbemenő reformnak az a sajátossága, hogy míg az egyensúlyi helyzetet vizsgáló külföldi gazdasági és politikai körök észreveszik és (pozitív vagy negatív előjellel) nyugtázzák, addig itthon ez alig éri el az érzékelési küszöböt. Egyes intézkedések szemet szúrnak, hatástalan bírálatot váltanak ki, egészlegesen azonban még az ellenzéki politikai elit sem látja az összefüggéseket, vagy ha igen, képtelen azt hatásosan kommunikálni. A kormányzat viszont nemhogy reformjának jellegét nem akarja összefüggéseiben a nyilvánosság elé tárni, azt a nyilvánvaló tényt is tagadni igyekszik, hogy folyamatos megszorításokat alkalmaz. Azzal pedig végképp nem foglalkozik senki, hogy egy esetleges jövőbeni politikai hatalomváltás esetén mit lehet tenni és milyen forgatókönyv szerint a most folyó reformok lényegi társadalompolitikai és szakmai korrekciójára a nélkül, hogy újra elszabadulna a költségvetési hiány.
Az Európai Bizottság javaslata a túlzott deficit- eljárás szankciójának feloldásáról azt tanúsítja, hogy ott látják és nyugtázzák, hogy a deficit kérdésében a magyar kormány ténylegesen politikát váltott. Hiba lenne ebből azt a következtetést vonni le, hogy az összes többi tekintetben is bármennyiben is változott volna az EU kritikai pozíciója. E miatt - többek között - továbbra is kérdéses, hogy megindulhatnak-e az IMF hiteltárgyalások és még kevésbé, hogy ezek sikerrel kecsegtetnek.
VálaszTörlésEbben a bejegyzésemben leírtam egy további értelmezést igényló mondatot:
VálaszTörlésValójában tehát - több, kevesebb professzionális tudással - végbemegy egy társadalompolitikailag tudatos reform, ami elvben alkalmas a költségvetési deficit tartós csökkentésére.
A mondat számomra nem jelenti egy elgondolt reformpolitika feltételezését - ami nyelvileg kiolvasható lenne a mondatból. Mindössze arról lehet szó, hogy van a kormánynak egy rövid távú központi célja : az EU-s szankcióltól és a piac visszacsapásától félve érezhetően csökkenteni kívánják az államháztartási deficitet olyan módszerekkel, amit a kritikusok nem ítélnek egyszerinek, átmenetinek, ezért nem tudomásul vehetőnek. Ehhez minden szektorból költségkurtító javaslatokat kérnek. Az ott dolgozók ismerik, hogy az előző kormányok alatt milyen átalakítási és költségkímélő tervezetek forogtak, illetve nekik milyen ötleteik vannak. Ezekből állítanak össze kínálatot a kormány számára több, vagy kevesebb professzionális tudással.A kormány pedig a javaslatokból társadalompolitikai preferenciája szerint válogatja össze a jobboldali karakterűeket. Így jön létre egy kvázi reformcsomag a nélkül, hogy ezt előre bárki eltervezte volna. Ebből következik annak sok esetlegessége, illeszkedési problémái, a bevezethetőségének kérdőjelei és az, hogy a későbbi ad hoc intézkedések szinte biztosan nem azonos logika mentén fognak megszületni.