A legutóbbi időkig az Unióból való távozásnak nem volt szabályozása az aláírt és ratifikált szerződésekben, következésképpen kizárni se lehetett senkit a tagok közül. Ennek ellenére nem volt rá precedens, hogy idáig fajultak volna a dolgok. Ennek egyik oka a tagállamok önkorlátozása volt. A másik viszont az, hogy a helyzet ismeretében mindenki úgy csinált, mint ha nem vett volna észre olyan jelenségeket a tagoknál, amelyek a belépni szándékozó országok esetében minden bizonnyal a felvételt kizáró oknak tekintett volna. Ma már - épp a nemzeti szuverenitásukat féltő országok megnyugtatására.- kidolgozott a kilépési procedúra. Ennek tükörképe azonban az, hogy megnyílt az Unióból való eltávolítás lehetősége is egy konfliktus végső kiéleződése esetén. Valójában ezzel megszűnt a garancia arra, hogy egy "saját hibájából" csődhelyzetbe került tagországot az Unió mindenképpen köteles megmenteni.
Ezzel már át is térünk az anyagi szankcionálás kérdéskörére. Eddig is bizonyos esetekben lett volna mód erre, de még sohase élt az Unió ezzel az eszközzel. Magyarország lehet az első precedens, amelynél kilátásba helyezték a támogatások egy részének elvonását. De még ebben az esetben is a krónikus túlzott deficit eljárás volt a hivatkozási alap, tehát egy gazdasági jellegű kötelességszegés és itt is inkább ultimátumról van szó, nem pedig manifeszt támogatás - megvonásról.
Verbális szankcióra és kötelességszegési eljárások indítására már eddig is számos ország ellen és számos témában sor került, de ezek nem jelentettek hatékony figyelmeztetést. Ezért nemzetállami szempontokat - különösen a netto befizető országok elég széles körben érvényesíteni tudtak negatív következmények nélkül. Az új tagok meg átmeneti időszakra formálisan is kialakudhattak derogációkat bizonyos uniós szabályok érvényesítése elhalasztására. A netto befizetők meg olyan hatalmas derogációkat is kialkudhattak az új tématerületeken, hogy pl. egyáltalán nem kellett kötelezettséget vállalniuk az euro bevezetésére. Ez a korábbi, minden döntésre kiterjedő egyhangúság elvéből következett: ára lehetett annak, hogy az adott fontos döntés egyáltalán megszülethetett. Az efféle vétó - fenyegetések tették olyanná az uniós jogot is, amilyen. Nem a sokat szídott brüsszeli bürokrácia tette csak olyan részletezővé a szabályozást, amilyen, hanem a makacskodó tagországokat leszerelő junktimok (árukapcsolások), amelyek keretében ezek ki tudták zsarolni valamilyen piszlicsáré, de nekik fontos kérdésben a nekik kedvező részletes szabályozást. Mindez azonban részben már a múlté: számos kérdésben immár egy bonyolultan meghatározott többség dönthet, nem szükséges az egyhangúság.
Mi következik mindebből? Alapjában az, hogy a jelenlegi válságában az Unió, mint egész több, a renitens tagországok pedig kevesebb lehetőséggel rendelkeznek, mint korábban. Különösen igaz ez a költségvetés és az államadósság tekintetében. A nagy teszt Görögország. Ott a kormányzati felelősséget ismerő politikai erők belátták, hogy az ország megmentése érdekében megállapodásra kell jutniuk az Unióval és a különféle pénzügyi körökkel és ezt a megállapodást be is kell tartani. A választók ennek belátásához eddig nem jutottak el - bár a közvéleménykutatások azt jelzik, hogy az Uniót és az eurozónát a választók többsége nem kívánja elhagyni. A hátra lévő hetekben lehet, hogy a többség belátja, hogy nincs alapja a nemzeti kekeckedésnek és EU kompatibilis kormányzást tesz lehetővé az országban a következő választásokon. Ha viszont továbbra is a szédelgő politikusokra hallgat, akkor államcsődben és az Unión kívül találhatja magár Görögország.
A kisebbik teszt Magyarország. A szabadságharcos kormány megértette, hogy kerül, amibe kerül, a költségvetési kvázi -egyensúly mindenképpen fenntartandó, különben életbe lépnek a szankciók. Nem ennyire egyértelmű, hogy az IMF-tárgyalások tekintetében is belátta-e ugyanezt a kormány. Ha nem, akkor az államcsődöt kockáztatja, amelynek során a stabilizációnak kemény politikai - gazdaságpolitikai ára várható, amit, ha elutasítanak, az Unió elengedheti a kormány kezét. Ez még mindig nyitva hagyja az alkotmányozással és a kétharmados törvényekkel kapcsolatos konfliktusok egy részét, de ezek időtávja nagyobb lehet.
Summa summarum: a nemzetállami kekeckedésnek egyre nagyobb ára van és lesz az Unióban, ha az Unió túléli jelenlegi válságát. Érdeket konszenzusra törekvő tárgyalásokon lehet eredményesen érvényesíteni, valamint a végrehajtás átgondolt megtervezése során.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése