A kölcsönös függések hálójában vergődve (Fb,)

A kölcsönös függések hálójában vergődve

Posztmodern, válságok sújtotta világunkban szinte senki se tud megállni a saját lábán. Fel se tudja mérni, hogy akárcsak napi rutinja folytatása hány láthatatlan intézménytől és konkrét embertől függ. Hát még, ha akar valamit. Fogalma sincs, hogy céljai elérésében ki és mi fogja segíteni/hátráltatni. Van olyan ember, aki ezt elég jól viseli, van, aki kevésbé jól.

Nyugodt időszakokban, amikor sok minden a várható módon működik, többen vannak, akik nem firtatják, hogy miért is. Ha viszonylag jól él, ha akar valamit, és azt viszonylag könnyen el is érheti, vagy az esetleges kudarcát könnyen meg tudja magyarázni, akkor nincs oka firtatni az őt körülvevő, élete kereteit adó bonyolult hálók térképét, működésük szabályszerűségeit, helyenkénti önkényességeit. Ezek között a "nem firtatók" között vannak, akik egyáltalán nem kíváncsiak efféle dolgokra, vannak, akik elfogadtak róla valami leegyszerűsített magyarázatot és ez kielégíti őket, vannak, akik a valóságos háló firtatása helyett más, transzcendens kérdéseket tekintenek fontosnak a maguk számára, az köti le szabad kapacitásaikat. A néhány okvetetlenkedő vagy fantaszta ilyen körülmények között marginalizálódik. A többség beéri azzal a választékkal, amit a munkaerőpiac és a mainstream politika, a tömegmédia és a szórakoztatóipar, a lelkekkel foglalkozó egyházi, orvosi vagy vajákosi kínálat lefed. Ezt egészíti ki a személyes kapcsolatok ilyen - olyan világa, amely vagy kapcsolódik az egyént körülvevő hálókhoz, vagy nem és vagy felszínes, vagy kevésbé az. Mindez jó esetben megadja az áttekinthetetlen világba való beágyazottság illúzióját.

Megváltozik a helyzet a nyugtalan időszakokban, amikor a szilárdnak hitt környezet rendszeresen fölfeslik, a hálózatok egyes szakaszai durva jelenlétükkel, mások éppen működésük kimaradásával hirtelen láthatóakká válnak. Fenyegetve van az egzisztencia is, a megszokott életvitel is. Az ilyen időszakra az jellemző, hogy nem csak egyik vagy másik egyén kerül kisebb vagy nagyobb bajba, hanem egyszerre sokan. Ha korábban egy egyén elfogadott önértelmezésében erős volt egy valahová tartozás tudata, akkor kollektív akcióktól várhatja bajai orvoslását. Ez a kollektív akció ugyan rendszerint nem jár sikerrel, de a megzavart világról legalább együtt alakítják ki magyarázataikat, közösen találnak ellenséget és képzelnek gyógymódot. Valamilyen erőt kudarcok ellenére is tulajdonítanak maguknak, illetve kollektívumuknak.

Nehezebb a helyzete azoknak az egyéneknek - és Magyarországra ez a jellemző -, ahol korábban sem volt erős az egyes emberek valahová tartozásának tudata. Végignézték, hogy akik korábban, a viszonylag konszolidáltabb időszakban jutottak bajba, igazi segítséget nem kaptak. Az állam és a karitatív szervezetek valamelyes feladatokat magukra vállaltak, de ezek hatásfoka látványosan gyenge volt. A nem érintettek nem érezték megszólítva magukat a leszakadottakkal kapcsolatban, úgy gondolván, hogy meg van nekik a maguk baja, ezért az erre rendelt intézmények és szervezetek birkózzanak csak meg a problémákkal. A maguk kisebb és a leszakadottak nagyobb bajainak valódi enyhítését, megoldását a nem megszemélyesített jobb jövőtől remélték. Amikor ezek a remények kérdőjeleződtek meg, akkor eddigi tapasztalataik alapján különösebb illúzióik nem voltak, nem lehettek abban a tekintetben, hogy akkor majd épp az ő bajaikban fognak másoktól hatásos segítséget, aktív szolidaritást kapni.

Ilyen helyzetre többféleképpen lehet reagálni. Mindenekelőtt a tanult kultúra alapján az államtól lehet várni, elvárni a saját problémák megoldását. Ha az állam ezt a várakozást nem elhárítja, hanem ködös módon még táplálja is, akkor nagy lelki erő kellene a hozzá fűzött illúzió feladására. Nem is képes erre a többség. A másik "kézenfekvő" reagálási mód (önállóan, vagy az előzőt kiegészítve)a bűnbakképzés. Megy ez egyénileg, külső segítség nélkül is. De ha a kormányzat és a tömegmédia kész paneleket szállít a bűnbakképzéshez, akkor az egyedi megoldások terhét leveszi az egyénekről, annál is inkább, mert gondolhatja, hogy a "szállítóknak" nagyobb a kompetenciájuk a bajok okait illetően , mint neki magának.És mégiscsak könnyebb reménykedni, ha nála erősebbek "harcban állnak" a bűnbakokkal, mint ha egymagában kellene szembenéznie mindenféle arctalan, de nem legyőzhető erőkkel. Aki meg nem hisz a neki rendelt hatalomnak és médiának, harmadik megoldásként ott vannak a radikális ördögűzők, akik még a kollektív fizikai összetartozás élményét is kínálják megváltást ígérő tanaik mellé azoknak, akik bizalmukat beléjük helyezik.

Valljuk be, ezzel szemben csak keveseket vonzhatna a negyedik lehetőség, amelyik a kölcsönös függés hálójának néhány megfogható nagy nyalábjára, tartóelemére hívja fel a figyelmet és nagy nemzetközi erők racionális alkujától reméli és ígéri az élhető élet kereteinek fenntarthatóságát emberek milliárdjai számára - éppen a háló komplex mivoltára alapozva. E negyedik lehetőség akkor és csak akkor tehető sok honfitársunk számára vonzóvá, ha EU tag mivoltunkban sikerül láttatni a bajokkal való sikeres birkózás előfeltételét és ezt a sikeresebb tagországok mindennapjai igazolják is. Lehet erre azt mondani, hogy egyrészt ez az út sokkal bonyolultabb, sok ember számára kevésbé kézzel fogható, mint az - indulatokra is építő - másik három. Igaz. Az az ellenvetés is jogos, hogy a negyedik lehetőség sem adja az egyes emberek kezébe a bonyolult kölcsönös függések hálója megértésének kulcsát, legfeljebb az erről való beszédnek reális alapjait teremti meg.

Miért nem reménytelen mégse, hogy egyre többen megbarátkozzanak ezzel a lehetőséggel? Azért, mert az első két lehetőség kombinált változatát használó jelenlegi hatalom sorra kudarcokat szenved el és egyre több ember számára válik nyilvánvalóvá, hogy csődbe viszi az országot. Remélhető, hogy ebből a csődből a többség nem a harmadik lehetőséget képviselő radikálisok kínálatához menekül, hiszen az csak a kudarcot vallott útnak egy még konzekvensebb változatát jelenti, amelyiknek a jelenlegi világrendben nincs esélye semmiféle sikerre a csőd elkerülésében, vagy az abból való kilábalásban. A negyedik lehetőség tömeges elfogadása azonban spontán módon nem képzelhető el. Ahhoz az azt képviselő politikai erőknek az eddigi rossz helyett jó teljesítményt kellene nyújtania önmaga vonzó és bizalmat keltő erővé tételében, amely képes a jó kormányzásra is, meg arra is, hogy sok embert kivezessen a nehezen kiszámítható világ által kiváltott bevallott, vagy elrejtett pszichés válsághelyzetéből.

Ezzel természetesen az egyén posztmodern kiszolgáltatottsága nem szűnik, mert nem szűnhet meg. De a vele való együttélés válik könnyebbé mind egyéni szinten, mind az egyéneket körülvevő bonyolult hálórendszerben.