Orbánék hatásos kútmérgezése: a világháborús vereség tudatának végtelenítése (Fb.)

Magyarország világháborús vereségei vitathatatlanok. A vereségtudatból való kikecmergés fő eszköze a Horthy - korszakban az irredentizmus folyamatos elevenen tartása: ha konszolidáljuk Csonkamagyarországot, az persze jó, de az igazán jót az elcsatolt területek visszaszerzésétől várhatjuk. Ez - Hitler támogatásával - részlegesen meg is történt, de szinte azonnal fizette az ország az árát is: részvétel a vesztes oldalon az újabb világháborúban és az ebből következő újabb vereség.

A vereség feldolgozásának kísérlete ekkor egészen más úton kezdődött: az újjáépítést a társadalmi igazságosság hirdetése kísérte, aminek fő tette a földosztás volt, de kísérte az iskolázás radikális demokratizálása és a felfelé irányuló egy- és többlépcsős mobilitás lehetőségének megnyitása is. Az ezt követő szovjetizálás a földet visszavette ugyan, de a mobilitási csatornákat nyitva hagyta, a lakosság minden szükségletének biztosítására totális felelősséget vállalt, miközben a háborús vereségért való felelősséget leszűkítette a volt uralkodó osztályokra, a népnek pedig egy új, győztes társadalomhoz tartozást helyezte kilátásba. A gondokat és nehézségeket a Nyugat háborús fenyegetéseivel magyarázta. 56 tömeges lázadás volt a rendszer ellen, céljai ugyan kialakulatlanok voltak, de hazugság azt állítani, hogy iránya a Horthy rendszer visszaállítása lett volna, és még kevésbé az irredenta. Az újabb megszállás értelemszerűen újraélesztette egy időre a vereségtudatot, de a konszolidáció mind az életszínvonalpolitikával, mind a szovjet jelenlét érzékelésének háttérbe szorításával ezt erősen csillapította, a határok kérdése pedig a legtöbb ember számára már nem maradt eleven.

Az államszocialista rendszer gazdasági csődje és az ezen alapuló politikai és kulturális szétzilálódás vektora a sikeres Nyugathoz való csatakozás irányába mutatott. A békés rendszerváltás ezt beteljesíteni ígérte, úgyhogy a túlnyomó többség az államszocializmus bukását nem élte meg vereségként. A gyors felzárkózás, az euroatlanti integrációba való befogadás a remény, sikeresség érzését hívta elő tömegméretekben. Ehhez képest a megélt transzformációs válság, a tömeges munkanélküliség csak átmeneti rossznak tűnt, a megélhetés biztonságának eltűnése sem volt ekkor több zavaró mellékmotívumnál. Trianon pedig csak a társadalom egy kisebb része számára tűnt aktuális problémának, ami a társadalmi közérzetet negatív irányba befolyásolhatná. Még a kérdés iránt fogékonyak többségét is kielégítette a határok átjárhatósága és a szomszédoknál a magyar kisebbségek helyzetének ilyen - olyan javulása.

A fordulópont 2006 volt. Ekkor tört meg a gazdasági helyzet folyamatos javulásába vetett hit - amit aztán a 2008-as világválság elmélyített. De akkor vált az élet állandó részévé az Orbán keltette sokszálú - bár nem előzmények nélküli - hisztéria, amibe összezagyválták a gazdasági és szociális elégületlenséget az EU iránti bizalmatlanságot, az irredenta színezetű trianonozást, a szélsőjobb tradicionális szimbolumainak visszahozását, a politikai marketing lejárató, fekete eszközeinek folyamatos adagolását, a tényleges jobboldali médiadominancia kiteljesítését az erőfeszítés nélküli jólét hol explicit, hol implicit ígéretével párosítva. Ez vezetett Orbán elsöprő győzelméhez a 2010-es választásokon.

A minden hatalmi posztot maga alá gyűrő másfél éves orbáni rohammenet, amely felszámolta az 1990-ben kialakított, európai karakterű demokratikus rendszert, egyben az ideológiai mezőt is megszállta és alaptörvényében az 1944 márc. 19. előtti állapotokat oktrojálta rá a népre, mint az utolsó legitim állapotot. Tehát a náci Németország oldalán vívott, már vesztésre álló háborús állapotokat, amikor azért még a "meggyarapított" ország a budapesti központi irányítás alatt állt, miközben az állampolgári jogegyenlőség lényegében fel volt számolva. Magyarország tehát belekormányozta magát abba a pozícióba, hogy ma Európában egyedül mutogatja a vesztes világháború sebeit és rongyait mindenki másnak, akik ezt értetlenül és döbbenten nézik. Mindezt a brutális átszabást egy gazdasági szabadságharcos kivagyiság kísérte szövetségeseink ellen, provokációk a szomszédos államok kormányai ellen, a jogbiztonság tüntetően durva megsértései, a nemzetközi tőke elleni antikapitalista demagógia és a nemzeti tőke dicsfénybe emelése. De fontos, sőt nélkülözhetetlen elem volt a szuverén állam mindenhatósága révén tömeges jólét gyors elérésének megcsillantása a nem szokványos gazdaságpolitika sikerei által.

Mostanra láthatólag Orbán gazdasága romokban van, külpolitikailag totálisan elszigetelődött, államigazgatása szétzilálódott, a lakosság szegényedik és nem várt veszélyek leselkednek rá a közeljövőben.Ugyanakkor a felélesztett háborús vereségtudat kiegészül az ígért sikeres szabadságharc, az állami mindenhatóság elvesztésének tudatával is. Azok a politikai erők, akik mindazzal, amit Orbán művelt, kezdettől szemben álltak, vagy amelyek közben jöttek rá arra, hogy megintegyszer zsákutcába rángatták bele az országot, keveset tudnak tenni ez ellen a közhangulat ellen. Ha felelősen politizálnak, nem tudnak a népnek meggyőző, átélhető sikereket ígérni és ezért képtelenek úrrá lenni a mesterségesen felkeltett vereségtudaton. Csak remélni lehet, hogy a hamis ígéretek látványos csődje lesz annyira főbekólintó, hogy a tömegszuggesztióból fölébredtek nem az önsajnálat és a vak remény ketrecébe zárják be magukat, valamiféle irracionális csoda vágyát melengetve.

De akár a legrosszabb, akár ennél valamivel jobb fejlemények következnek, szomorúan kell leszögeznünk, hogy a kútmérgezés hatásos volt és ez a hatás nem tűnik el egyhamar..