2017. október 10., kedd

Az indulati politikai hisztéria ereje



A XX. sz. ban a világ gazdasági és politikai centrumában az volt a jellemző,. hogy időnként feltartóztathatatlan erejű politikai hisztériák lettek úrrá a népeken. Ezek hol a politikai-katonai-gazdasági centrumok szította háborús hisztériák voltak, hol valamiféle ideológiát hirdető mozgalmak ragadták magukkal a lakosság tömegeit. A harc két világégéshez vezetett és általában a legfulminánsabb centrumok teljes vereségével járt. (A bolsevizmust és a Szovjetúniót ezúttal hagyjuk figyelmen kívül, mint speciális esetet.)

A II. Világháború a végén az atomfegyver megjelenése azzal a következménnyel járt, hogy a centrum-országokban a hatalmi csoportok is, a tömegek is arra a belátásra jutottak, hogy a konfliktusok végső kiélezését kerülni kell és helyette a tárgyalásoknak, kompromisszumoknak, egyezményeknek és az ezeken alapuló intézményeknek kell teret nyerniük az indulatok eszkalációja és a háborúk helyett. Ez a kvázi közmegegyezés nagy tömegeknek békés évtizedeket biztosított, amelyekben a születéskori várható élettartam folyamatos és nagyfokú növekedése mellett a társadalmi mobilitás, a tömegfogyasztás, a tömegdemokrácia, a tömegmédia, az utazás szabadsága és más személyes törekvések kielégítést, vagy legalábbis reményt nyertek. Hisztériák ebben a korszakban is lábra kaptak, de jobbára gyorsan ki is múltak.

Aztán egy ponton ez az általános pozitívnak érzett folyamat véget ért és  ellentmondásossá vált. Sok tekintetben változatlan maradt az előrehaladás, de nőni kezdett az objektív és szubjektív, abszolút és relatív vesztesek tömege. A generációcserével egyre inkább homályba tűnt a háborútól való irtózás csakúgy, mint az establishmentek különböző köreinek felismerése, hogy a stabilitás csak a win-win megoldások előnyben részesítése mellett biztosítható. Ugyanakkor a globális problémák megoldási kísérleteivel szemben mind az üzleti életben, mind a politikában a rövidtáv vált egyoldalúan dominánssá. Ezzel párhuzamosan viszont a centrum országaiban erőre kaptak az anti-establishment érzületek, majd indulatok és ezek képviseletében jelentek meg különféle mozgalmak, pártok.

Aligha van értelme "hajókatalógust" készíteni az anti-establishment mozgalmakról, témákról, politikai személyiségekről, annyi félét találhatunk. Ugyanígy nem érdemes sorra venni programjaikat, ígéreteiket, mert azok tartalmilag aligha komolyan vehetőek, erősen inkoherensek. Társadalmi bázisuk is annyira heterogén, hogy abból célszerűtlen néhány markáns társadalmi csoportot kiragadni, mert az éppen a jelenség általánosságáról, képlékenységéről vinné el a fókuszt. Ugyanis a katalán függetlenségi mozgalmat és a Brexitet, vagy Trump elnökké választását is inkább a közös proteszt-elem kapcsolja össze, mint a hirdetett célok.

Ami azonban már most rögzíthető, az az, hogy ha egyszer egy ilyen indulat utat kapott,  akkor akiket ez egyszer meghódított, azok hiába szembesülnek a ráció világában bekövetkező negatív fejleményekkel, azokat következetes negligálják.Hiába szembesülnek a brit polgárok az EU-ból való kilépés negatív országos gazdasági következményeivel és személyes életükben különféle új akadályokkal, a válaszuk az, hogy vállalják és nem magukat,vezetőiket, hanem az ellenséges környezetet okolják érte. De ugyanez elmondható az USA adminiszráció sarlatán és kusza politizálása közvetlen hatásairól is. Ott se elnökük a hibás, hanem mindazok, akik bent és kint akadályozzák őt, s a sikertelenségeket könnyedén átmenetinek minősítik.

A lecke, amit ez az új közérzület az establishmenteknek felad, drámaian nehéz. Mindenekelőtt a politikacsinálásban és a vezetésben tartalmi korrekciókra és nagyobb felelősségre és méltányosságra lenne szükségük, De ezek már első szinten abba ütköznek bele, hogy markánsabb változtatásokat se tudnak keresztülvinni azon érdekcsoportokkal folytatott alku, és így az eredeti elképzelés felvizezése nélkül, amelyek különben maguk is egy elszabaduló proteszt-mozgalom kiindulópontjává válhatnának. Ám ez még csak egy politika tartalmi problematikája. 

Ezen túl még valamilyen módon újra utat kellene találniuk a polgárok "lelkéhez" is, tudomásul véve a nyilvánosság megváltozott szerkezetét (globalizáció, a verbalitás visszaszorulása a vizualitással szemben, közösségi média, a tömegmédiától részben független horizontális kapcsolatok, destruktív kommunikációs ágensek megjelenés). A "lelkeket" illető reális ismeretszerzést még csak-csak el lehet képzelni egy felvilágosult, demokratikus állam keretei között. De ennek a tudásnak a praktikus alkalmazása már aligha egyeztethető össze az ilyen állam vállalt missziójával. Ezért ebben a politikai hisztériakeltők gátlástalansága vajmi nehezen kompenzálható adottság.

2017. szeptember 30., szombat

Temessük máris az "új Merkelt" ?

Hónapok óta a legtöbb elemző Merkel biztos győzelmére számított a német választásokon. Még sokáig fogják elemezni a most lezajlott  választások eredményét, de kézenfekvőként  kínálja magát az a magyarázat, hogy a választóknak elegük lett a biztos favoritból és ki más pártot választva, ki otthon maradva sovány győzelmet fabrikált a magabiztosból. Ennek következményeit majd csak a jövőben láthatjuk.

Akár a most esélyesnek tartott "Jamaica-koalició", akár egy kisebbségi kormány, akár mégis egy nagykoalició élén maradna Merkel kancellár, akkora súlya alighanem sem otthon, sem a nemzetközi színtéren nem lesz, mint egy nagy győzelem birtokában lehetett volna. Hacsak nem sikerül a gyengeségből erőt kovácsolnia: kihasználva, hogy nincs elfogadott személyi alternatívája, egy markáns programmal az "én, vagy a káosz" ismert eszközéhez nyúl. Ez azonban Merkel politikai személyisége, eddigi vezetési módszerei alapján kevéssé valószínű. Még akkor is így van ez, ha pártcsaládján belül a visszahúzó erő, a CSU pozíciója vele szemben a választási kudarc következtében erősen meggyengült, valamint, hogy az AfD világszerte megütközést keltő választási eredménye miatt az egész német hatalmi elit bizonyítási kényszerbe került erős európai elkötelezettségét illetően.

Ha tehát egyeztetések, kompromisszumok árán maradna kancellár, az nagyban csökkentené a francia-német tandem átütő sikerének valószínűségét az EU átformálásában. Az amúgy is nagyszámú ellenérdekelt és bizonytalan erő felbátorítva érezheti magát egy ilyen átalakulás felvizezésében. Egy kevéssé markáns új kezdet politikai és kommunikációs esélyei pedig eleve rosszabbak, mint arra Macron győzelme után gondolni lehetett.

Bár a sok tényezős globalizált világban a koincidenciákat és szinergiákat nem lehet előre látni, túlzott merészségnek és optimizmusnak tűnik azt várni, hogy a közeljövőben Európa a világpolitikában, a világgazdaságban, a technológiai versenyben és katonailag az eddigivel szemben jelentős tényezővé tud válni. Márpedig ha mostanában nem, akkor lehet, hogy az utolsó ilyenfajta alkalmat szalasztja el.

2017. szeptember 22., péntek

Válság után, válság előtt?

Közismert, hogy a 2008-as pénzügyi világválság döntéssel indult: hagyták csődbe menni a Lehmann Brotherst. Ez indított el láncreakciót, amelyre nem számítottak. A pénzügyi és politikai döntéshozók megrémültek és nem engedték csődbe jutni a többi, egyébként csődre érdemeset. Így a válság nem fejthette ki a maga "piactisztító" hatását. Utána is csak félszívvel vizsgálták, hogy mi vezetett a buborékok kialakulásához és szintén kesztyűs kézzel nyúltak a pénzügyi szféra újraszabályozásához - megelőzendő újabb pénzügyi válságok kialakulását. E helyett a központi bankok laza pénzpolitikával lehetővé tették, hogy drasztikusan csökkenjen az infláció és a kamatszint, kevesebb áldozata legyen a válságnak, hogy a bankok gyorsan összeszedjék magukat, az önmérséklőbb államok kezelni tudják adósság-problémáikat és a spekulatív tőke vidáman kaszáljon. A nyugati világ egyes országaiban - ha eltérő mértékben is - a kispénzű adósok és a munkanélküliek így is megszenvedték a válságot. Annál is inkább, mert az olcsó hitelek ellenére a termelő beruházások csak nem akartak beindulni, nem teremtődtek kellő számban új munkahelyek, stagnáltak a bérek, pangott a lakáspiac. Mindez elég volt ahhoz, hogy megrendüljön a közbizalom mind a pénzügyi, mind a politikai establishmentben. Ennek jele volt az, hogy a demagóg nacionalista és izolacionista politikusok (több.kevesebb antikapitalista, antiimperialista vonással is feldúsulva) váratlan választási és népszavazási sikereket értek el.

A magyar politikai vezetés ennek a periódusnak a szerencsefia volt. Felfogta, hogy ha a költségvetési hiány kimutatott összegét szigorúan kordában tartja, valutaárfolyamát alacsonyra nyomja és központi bankja szintén laza monetáris politikát folytat, akkor bármit megengedhet magának mind gazdaság- és társadalompolitikában, mint a tulajdon- és jövedelmi viszonyokba való folyamatos durva belenyúlással, mind pedig a megszokott nemzetközi politikai és jogi normák semmibe vevésével. Vagyis a maga céljait követve kihasználta ennek a furcsa periódusnak a rendkívüli nemzetközi lehetőségeit.

Valójában azonban minden komoly gazdasági és politikai tényező tudta, hogy  a 2010-es években tág értelemben válságkezelésről van szó, amely egyszer véget kell érjen. Minthogy a válság sokkja után a könnyebb periódus aránylag soká tartott, országonként eltérő mértékben lassan megindult a növekedés, nőtt a foglalkoztatás, nekiindultak a bérek, nőtt a fogyasztás, megélénkült a lakáspiac. Ez a központi bankoknál is időszerűvé tette a pénzszórás visszaszorítását, a kamatemelési kurzus elindítását, lassan újra teret nyert a mérsékelt infláció. Az USA-ban ismét az asztalra került a bankrendszer újraszabályozásának témája. Mindez viszont felveti azt a kérdést, hogy eljött-e a világgazdaság és a nemzetközi pénzügyi rendszer "normál üzemmódra" való visszaállásának ideje. S erre sok elemző, szakértő nemmel válaszol.

Nem hozzáértőként nem konstatálhatunk többet, mint azt, hogy lehetőségként számolnunk kell azzal, hogy akár a közeljövőben egy újabb. a korábbinál is pusztítóbb nemzetközi gazdasági és pénzügyi válságnak nézünk elébe. S nem tudjuk, hogy erre a különféle pénzügyi és politikai intézmények milyen válaszokat fognak tudni adni. Egyfelől a "meglepetés.faktor" bizonyára kisebb lesz, mint 2008-ban volt, másfelől viszont az egyszer már több-kevesebb sikerrel alkalmazott elhárító manőverek kevésbé lehetnek sikeresek. A tradicionális establishmentek - ha nem kerülnek szembe kontrollálhatatlan fejleményekkel - aligha vesztik el hidegvérüket egy ilyen válsághelyzetben. A jelenlegi USA adminisztrációról ez már nem mondható el ilyen határozottan. És hogy a különböző országok, nagyrégiók lakossága körében az apátia vagy a pánik lesz-e úrrá, ha ilyen fejlemény bekövetkezik,  nincs ember, aki előre meg tudná mondani.

2017. szeptember 8., péntek

Új Merkelre várva

Mindenfelé rebesgetik, hogy a német választások után majd így meg úgy lesz. Az nagyjából egyértelmű, hogy a jelenlegi EU úgy, ahogy most van, folytathatatlan. Ebből a szinte biztos újraválasztásra váró kacellár-asszony se csinál titkot. De erre mutat a jelenlegi koalíciós partnerrel folytatott tévévita szokatlanul békés hangneme is. Az is egyértelműnek látszik, hogy ez lesz Merkel utolsó választási kampánya, így nem lévén szükséges újraválasztására gondolni, energiáját nem annyira eddigi működése kontinuitására, hanem egy úgy Európa alapjainak lerakására fogja koncentrálni. Olyanéra, amely egyszersmind  Németország tartós békés fejlődését is biztosítani tudja.

Sok kétség nem lehet aziránt, hogy a Nagybritannia nélküli, az USA politika által kevésbé determinált Európa elképzelt alapja az erős francia-német tengely lenne. Az is elég világosan körvonalazódott, hogy a jelenlegi döntési szabályok által paralizált EU nem alkalmas a gyors és lényegi változások végrehajtására, ezért az az eurozónára, annak jelenlegi és létrehozandó intézményi bázisára fognak támaszkodni. Itt azonban végetér a tudomány - legalábbis a nyilvánosság számára.

Ennek az új kezdetnek sikere nagy mértékben múlik azon, hogy mennyire koherens és végiggondolt az elképzelés, a lépések egymásutánja megfelelően van-e megválasztva, azokra az ellenerőkre és konfliktusokra számít-e, amelyek aztán a valóságban is jelentkezni fognak. Könnyít a helyzeten, hogy a kulcsszereplők már ma is kormányzati pozícióban vannak, tehát mind az információs, mind a tervezési bázis rendelkezésre áll, hogy ne menet közben kelljen sokat rögtönözni. Mindez természetesen igaz az ellenérdekeltekre és "ellenjátékosokra" nézve is. Ahhoz azonban a mai bonyolult, sokszereplős és soktényezős világ sokkal instabilabb, hogyse tervek olajozott végrehajtására kelljen automatikusan számítanunk.

A német-francia elképzelés már idén ősszel kezdődő megvalósítása útjában alighanem nem a par excellence politikai tényezők jelenthetnek váratlan akadályt. A gazdasági-pénzügyi, a katonai és a kommunikációs szféra sokkal inkább képes olyan fejleményeket produkálni, amely átrendezhetik az egész színpadot. Ha azonban ilyen fejlemény nem következik be, akkor a terv első lépéseire még ebben az évben sor kerül és a nyilvánosság szembesül velük. Ám akár így lesz, akár lesznek váratlan külső fejlemények a "régi Merkel" politikusi rutinja garancia arra, hogy nem követnek el olyan melléfogásokat, mint amilyenekkel az újonc Macronnak sikerült saját belső közvéleményének támogatását gyorsan leamortizálni. És azt se felejtsük el, hogy a kancellár-asszony pályáját kutató elméleti fizikusként kezdte, ami a politikusok között sajátos, váratlanul is hasznosítható gondolkodásmódot kellett megalapozzon.

2017. szeptember 2., szombat

Miért nem öröklődnek Európában a tekintélyuralmi rendszerek?

A polgári átalakulás során Európában ahol fennmaradt a királyság, fennmaradt annak örökletessége is, ám a király alkotmányos szerepe minimalizálódott. Ezzel szemben a magukcsinálta tekintélyuralmi rezsimek az alkotmányokon átlépve teremtettek maguknak megkérdőjelezhetetlen pozíciót, de ezt nem születési előjogokra, hanem a helyzet szavára és macchiavellista - cipollai adottságaikra alapozták.A helyzet szava természetesen a tekintélyuralkodó mellett kezdetben egy kérlelhetetlen csapatot is a felszínre dobott, akik oligarchikusan vettek részt a hatalom gyakorlásában, fontos elhatározásai kialakításában, de őket apró munkával az első emberek fokozatosan kiszorítottak a tényleges döntéshozatalból. Szerepüket a nyilvánosság kizárásával kamarillák vették át. A régi politikai oligarchia vagy eltűnt, vagy egyre inkább bábfigurákként maradhattak meg a nyilvánosságban.

A hatalom magányosságát az egyeduralkodók gyakran családi magánvagyon gyűjtésével párosítják - utalva arra, hogy tudják, pünkösdi királyságuk nem tart örökké és dinasztikus ábrándjaik ezen az égtájon nem lehetnek. Családon kívüli örököst se jelölhetnek ki, mert az menthetetlenül megkettőzné a hatalmi centrumot és ez magát a rendszert kezdené ki. Ha gondolnak jövőre, akkor a diadokhoszok harca lebeghet a szemük előtt, ami európai fejjel meglehetősen nélkülözi a realitást, mert aligha fogadna el egy új tekintélyuralkodót sem a többi főlakáj, sem pedig a rendszerrel szembenállók nem éreznék továbbra is paralizálva magukat. De az is lehet, hogy ha a tekintélyuralkodó az őt követő időre gondol, akkor felfordulást és "restaurációt" vízionál - ezért próbálja uralmát a lehető legtovább fenntartani.

Ahogy a két világháború közötti korszak európai tekintélyuralkodói (és rendszereik) vagy a háború következtében, vagy azt túlélve haláluk után nyom nélkül eltűntek a politika színpadáról, ezt a sorsot nem kerülhetik azok sem el, akik most vagy a közeljövőben az "erős kéz" politikát személyes uralommá alakítják a nyugati tradíciók dominálta tájakon.

2017. augusztus 24., csütörtök

Ázsia a Landstrasse végén kezdődik?

A sokféle formában emlegetett, Metternichnek tulajdonított mondás ma újfajta aktualitást kapott. A nyugati világtól sebesen eltávolodott eurázsiai Oroszország majd Törökország egyidejűleg arra is törekszik. hogy a maga eszközeivel és a maga elképzelései szerint befolyást szerezzen Európában azzal a végső céllal, hogy megpróbálja Európát is a maga képére formálni.. A befolyás-szerzésre a különböző országokban eltérő a fogadó-hajlam. Ennek az eltérésnek történelmi, kulturális,gazdasági és politikai okai egyaránt vannak. Programatikusan azonban csak a magyar kormány hirdetett keleti nyitást, ami persze sok mindent jelent, de erősen függ az egyes "keleti" országok Magyarország iránti érdeklődéstől is. Ez utóbbit illetően érdemes megkülönböztetni azokat, akiket maga az ország érdekel, illetve azokat, akik az országot csak mint az EU tagját mérlegelik.

Azok a trendek, amelyek a közelmúltig érvényesültek, mindkét nyugati integrációs szervezet, a NATO és az EU válságjelenségeinek fokozódását és mélyülését mutatták, úgyhogy mind az EU-n belüli különutasok, mind a kelet felől az EU-t infiltrálni akarók bizton szövögethették terveiket akár középtávon is. A kevesek által várt Brexit azonban Európában a korábbi trenddel ellentétes mozgásokhoz vezetett. Erre erősített rá Trump elnökké választása az USA-ban, amely egyszerre a választók lázadása veszélyeit mutatta meg Európa számára, valamint kétségessé tette, hogy Európa védelmét adottnak lehet-e venni a NATO révén. Egyben Trump megválasztása fordulatot hozott Oroszország megítélésében is: a nyugati országok belső ügyeibe való folyamatos beavatkozásának alapos gyanúja aktivizálta a védekező immun-rendszert.

 A brit kilépésnek az első olvasata a vereség-tudat volt: megbukott az az elképzelés, hogy az EU egy irreverzibilis, állandóan előrehaladó integrációs folyamat. A sokk oldódása után kezdték felismerni a lépés előnyeit is az EU szempontjából. Ugyanis az a nagy lakosságszámú és fejlett gazdaságú ország távozott, amely eleve a legtöbb kivételt harcolt ki magának a közös EU-s szabályok alól, s így a szövetségen belüli centrifugális törekvések természetes támasza volt. Továbbá az az ország, amelyiknek nemzeti valutája az euro mellett is tényező volt a világgazdaságban. Vagyis a kilépés által Franciaország és Németország súlya az EU-n belül automatikusan megnőtt, akárcsak az euro-zónáé. Ráadásul a Brexit-tárgyalásokon látványosan meg lehet mutatni minden tagország és lakossága számára, hogy mennyi bajt és elhúzódó problémát jelent az Unió elhagyása.

Az absztrakt lehetőséget konkrét lehetőséggé változtatták a francia szavazók, akik az európai integráció határozott előmozdítását és Európa versenyképességét helyreállítását ígérő Macronnak nagy többséggel felhatalmazást adtak. Ő és a minden bizonnyal új mandátumot kapó Merkel olyan gyors és lényegi változtatásokkal próbálkozhat meg az EU-ban, amiről korábban csak ábrándozni lehetett. A próbálkozás sikere természetesen távolról sem garantált, de már a start pillanatában is másképp veti fel az Unión belüli periféria kérdését, mint ahogy az korábban felvetődött. S így vált aktuális kérdéssé, hogy hol végződik Európa és hol kezdődik Ázsia.

Az már most világossá vált, hogy a francia-német elképzelés szerint az új Unió fő motorja az erurozóna lesz. Így a tagországok számára alapkérdéssé válik, hogy akik most nem tagjai a zónának, csatlakoznak-e hozzá rövid időn belül és ezzel a projekt részeivé válnak, vagy elfogadják a másodrendű EU-tag szerepét. Minthogy a zónába ezután belépők száma és földrajzi elhelyezkedése még kérdéses, nyilván nincsenek még kész tervek arra, hogy mi lesz a "répa" a csatlakozni kívánók számára és milyen lesz a "bot" a kimaradóknak. Az nyilvánvaló, hogy nem érdeke az EU-nak, hogy bármelyik tagállam kilépjen, mert ezáltal csak "Ázsiát" hoznák közelebb az európai centrumhoz, amit aligha szeretnének. Az azonban lehetséges, hogy a szuverenitásuk minden morzsájához foggal-körömmel ragaszkodók a magországok rábólintásával valójában nem Európa külső körét fogják alkotni, hanem puffer-zóna lesznek Európa és Ázsia között.

2017. augusztus 14., hétfő

A demokratikus Nyugat kettős mércéje

Azok a vezető európai országok, amelyekben kifejlődött a polgári demokrácia, egyben gyarmattartó országok is voltak. Bár úgy tudták és hirdették, hogy a gyarmatokon civilizatórikus szerepet látnak el, amelynek a helyi lakosság is haszonélvezője, nem volt kétséges, hogy a gyarmatosított területeken nem ugyanazokat a normákat és eljárásokat érvényesítik, mint az anyaországokban. Még kevésbé tartották magukat a normákhoz gyarmataik szomszédságában, ahol a fő törekvésük a gyarmatok határainak biztosítása volt - fegyverrel, pénzzel, diplomáciával.

Amint az USA megerősödött, Latin-Amerikát a maga "hátsó udvarává" tette, amelynek eszközei messze estek az USA alkotmányától. Ez a kontraszt akkor vált igazán markánssá, amikor felszámolták a rabszolgaságot az USA-ban.

A XX. század világháborúiban a nyugati demokráciák szövetségi politikája sem elvi-politikai kritériumokon állt: az Antant fontos tagja volt a cári Oroszország, a Szövetségeseké a sztálini Szovjetunió. A háború után a világrend elvben az ENSZ alapokmánya magasztos elveinek elfogadása alapján állt, valójában azonban a vezető nyugati országok - a beszélő viszony fenntartásának és más pragmatikus szempontoknak érdekében - folyamatosan túltették magukat azon, hogy bizonyos tagországok messze nem felelnek meg az elfogadott elveknek.

A gyarmati rendszer felbomlása bizonyos mértékig csökkentette a kettős mérce látványos voltát és bizonyos fajta demokrácia több kontinensen is gyökeret látszott ereszteni. De a béke fenntartásának érdeke, a globalizáció és a gazdasági érdekek újra és újra szükségessé tették a szemhunyást a különböző partnerországok belső viszonyaival kapcsolatban. A végtelenségig lehetne sorolni a példákat ennek illusztrálására.

A kettős mérce azonban valamiféleképpen érvényesült a "mi" és az "ők" vonatkozásában: ami fölött "náluk" félrenéztek, az "nálunk" nem volt megengedhető. A "mi"-t praktikusan a NATO-val és az EU-val azonosíthatjuk. Ha azonban a legutóbbi fejleményeket nézzük, még ez a megkülönböztetés is kezd megkérdőjeleződni.

A NATO szempontjából sarkalatos kérdés Törökország. Az atatürki rendszer a nyugati demokrácia sajátos esete volt, ahol az időnkénti katonai puccsok rántották vissza az országot a közös alapra. Most azonban egyre világosabb, hogy Törökország egyre kevésbé áll a tagok közös értékrendje alapján. (Olyan "epizódoktól" meg eleve tekintsünk el, mint a görög ezredesek átmeneti uralma, vagy a ciprusi háború.) Minthogy a török rendszerváltás aligha átmeneti jelenség, a NATO nem kerülheti el, hogy döntsön: fenntartja a "bent-kint" kettősséget, vagy átalakul konvencionális katonai szövetséggé.

Az EU számára néhány volt szocialista tagország fejleményei jelentenek ugyanilyen kihívást. Az unió számára két út lehetséges. Vagy komolyan veszi az alapját képező szerződés-sorozat betűjét és szellemét és ragaszkodik értékközösség jellegéhez - ebben az esetben válaszút elé kell állítania a renitens, deviáns országokat: bent vagy kint. Vagy pedig egy kétfokozatú Európa azt fogja jelenteni, hogy az értékközösség csak a belső magra érvényes, és a mag-Európához tartozók más megfontolásból hajlandók támogatni egyes peremországok kleptokrata illiberális rendszereit is, ahol nagyvállalataik is egyedi külön-alkukat kötnek a hatalom gyakorlóival.