2017. december 10., vasárnap

Kompromisszumképtelenségek évadja

A II. Világháborút követő hosszú békekorszak úgy volt lehetséges, hogy a hidegháborús felel áttértek a békés egymás mellett élés politikájára, hogy a gyarmatbirodalmak felszámolása nagyobb háborúk nélkül ment végbe, hogy az országokon belül a rivalizáló pártok végülis koalíciókat (netán nagykoalíciót) kötöttek egymással és kormányképeseknek bizonyultak egy időre. A példákat a végtelenségig sorolhatnánk. Az egésznek a formális csúcsán ott voltak az óriás nemzetközi szervezetek, mint az ENSZ, a WTO, a párizsi klímaegyezmény, amely válságokkal és szembehúnyásokkal, de azt jelképezte, hogy az ellentétes érdekeket egy magasabb, közös érdek oltárán legalábbis kezelhetővé lehet tenni.

Mindez azért volt lehetséges, mert mind a világ különféle hatalmi csoportjaiban, mind pedig a népekben élt az a korábbi közös tanulság, hogy a konfliktusok végső kiélezése végülis többnyire kettős vereségekhez vezet, ezért a háborúkat vagy el kell kerülni, vagy legalábbis térben és időben korlátozni kell. Ezért a kompromisszumot nem tekintették ördögtől valónak.   Természetesen tudva tudták, hogy a közgondolkodásba bekerült pozitív összegű játékok nem minden kompromisszumot jellemeznek. Az erősebb és a gyengébb között a megállapodások gyakran nagyonis egyenlőtlen feltételeket rögzítettek, de általában még ez is kívánatosabbnak látszott, mint a folyamatos, pusztító állóháború. (Különösen, ha a "győztes" is ügyel arra, hogy ne srófolja addig a követeléseit, amitől a revansvágy elkerülhetetlenné válik.)

Az utóbbi időkben mintha vége lenne annak a belátásnak, hogy közös bajokhoz vezet a konfliktusos, azok folyamatos kiélezésével járó politizálás. Lehet okként arra gondolni, hogy távolodunk a jellemzően háborús korszakoktól és ezért mind a politikai ágensekben, mind az állampolgárokban elhalványultak a háborús rémségek emlékei. Lehet arra gondolni, hogy az erősek, a gazdagok vesztették el józan mértéktartásukat, amely a hosszú békekorszakban valamilyen formában létezett és ez a mértékvesztés vezetett tűrhetetlen állapotokhoz az újonnan depriváltaknál. Lehet olyan banális tényezők fontosságát kiemelni, hogy a televíziók nap mint nap annyi háborús epizódot hoznak be a békés polgárok és gyerekeik lakásába, hogy a háború nem valami fenyegető dolognak tűnok, hanem máris napi valóságnak, csak máshol, de  a terrorizmus formájában a tévénéző környezetében is..

Végső soron nem az az alapvető kérdés, hogy az okokat magyarázzuk, ha tény a konfliktuskeresés mint mentalitás dominánssá válása. Márpedig ha akár Trump elnök váratlan és egyeztetetlen lépéseit nézzük, akár a Brexit körüli, elemi logikát nélkülöző fejleményeket nézzük, akár a katalán függetlenség minden aktualitás nélküli kierőszakolni próbálását, akár az EU egyes keleti országainak destruktív bajkeverését, akár a német kormányalakítás körüli kicsinyes és korlátolt pártelvű huzakodást a lényeges kérdések rovására, akár pedig a semmirekellő magyar ellenzék béka-egér harcát - közös nevezőjük a kompromisszumképtelenség, ami mögött persze ott a türelmetlen és bizalmatlan szavazók hajlama mindenféle radikális pártokra szavazásra.

Egyelőre nem látszik kétségesnek, hogy az euroatlanti világ felsorolt és fel nem sorolt konfliktusai a közeljövőben még nem fognak egy veszélyes ponton túl is eszkalálódni. Csak remélni lehet, hogy más földrajzi térségben sem válnak kezelhetetlenné a háborús jellegű konfliktusok, De ha nem indul meg egy ellentétes irányú ingamozgás, amely újra felértékeli a kompromisszumos hajlandóságot, akkor a jövőt illettően semmi jóra nem számíthatunk.

2017. december 3., vasárnap

A népet nem lehet leváltani

Amennyire Brechtnek ebben a szállóigévé vált mondásban igaza van, legalább annyira nem igaz, hogy a nép szava isten szava. Ezt ugyan korábban is mindenki így látta, aki nem értett egyet ezzel vagy azzal a szavazási döntéssel, de azóta a kutatások légiója bizonyítja, hogy a választót az asztalon lévő ügyek érdemi megítélése helyett milyen efemer dolgok mozgatják döntésénél - legyen az a választásokon való részvétel csakúgy, mint az, hogy kire-mire adja az urnába a voksát. Ugyanígy a kutatások tömege bizonyítja, hogy a közfelfogás által piszkosnak tartott propaganda-és kampányeszközök (belföldiek és ma már külföldiek is) milyen nagy mértékben hatásosak lehetnek.

Ma már a demokráciára hivatkozókat célszerű két csoportra osztani. Az egyiknél a demokráciára hivatkozás a maga érdekében használt hiteltelen politikai eszköz. Ezekről nincs mit mondanunk, pontosabban hiába mondunk bármit, cinizmusukról ez lepereg.Maradnak azok a demokraták, akik végiggondolva a mai körülményeket változatlanul elkötelezett és esszenciális hívei a demokratikus társadalmi berendezkedésnek. Ez utóbbiaknak célszerű három olyan dologról sürgősen megfeledkezni, ami pedig a megszokott demokratikus szisztémából következne. Az egyik, hogy megbízásuk egy ciklusra szól, amelynek egésze alatt nem kérdőjelezhető meg a demokratikus legitimációjuk. Ez ugyan jogi értelemben igaz, de politikai értelemben nem. A másik, hogy mandátumuk a választások előtt meghirdetett programjukhoz (ha volt ilyen), illetve a ciklus elején megkötött koalíciós megállapodásukhoz (ha volt ilyen) kötődik. Ez csak akkor lenne kézenfekvő , ha a különféle lényeges viszonyok manapság nem változnának szinte hónapról hónapra. A harmadik pedig az a "csapat", amivel a kormányzati ciklust indították. Tekintsünk el a melléfogásoktól, amelyek menet közben derülnek ki és korrigálásra szorulnak. Akkor joggal feltételezhetnénk azt, hogy az adott programhoz és egyéb körülményekhez illesztve a legjobb csapat állt föl és ennek változatlansága a garanciája a közbizalomnak. Ez azonban nem ilyen egyszerű. Egyrészt itt vannak az országon belüli és a nemzetközi színtéren bekövetkező lényeges változások, amiknek adott esetben lehetnek célszerű konzekvenciái a "csapat" összetételében. Másrészt a választók megúnhatják a változatlan arcokat, különösen, ha fiatal tehetségek tűnnek fel a kormányzó pártok környékén, illetve magukban a pártokban. Ha ezek a pártok demokratikusak, akkor éves kongresszusaik jelezhetnek ilyen belső mozgásokat, amiket kormányszinten sem célszerű negligálni.

Számos példát látunk arra, hogy nem demokratikus pártok - akár kormányon, akár ellenzékben - folyamatosan használnak modern eszközöket saját bázisuk és az egész választóközönség szondázására. Ennek tanulságait tudva/nem tudva a jelenlegi viszonyok alapvető destabilizálására használják.A fent leírtak azt jelentik, hogy ezeket a technikai eszközöket a demokratikus pártoknak is alkalmazniuk kellene, nem pedig elutasítaniuk arra hivatkozva, hogy ezek nem szerepelnek a megkövesedett demokratikus kelléktárban. A tradicionális kelléktár tragikomikus csődjét példaszerűen szemlélhetjük a demokratikus német pártok mostani kormányalakítási tárgyalásain. Sorra bukkannak elő a választók nem igazi ismeretéből is adódó identitáspolitikai párt(rög?)eszmék, a pártokon belüli látens generációs konfliktusok, az azonnali megismételt választásokkal, illetve a 4 év múlva sorra kerülő választásokkal kapcsolatos félelmek és feltételezések. S mindez minek a kárára? Természetesen a német demokratikus állam iránti bizaloméra és az Európai Unió egyre halaszthatatlanabb távlatos reformjáéra. Márpedig ezek jelentenék a jövőre nézve a tartós európai demokrácia számára a stabil bázist, amit ugyan a német választók láthatólag nem akarnak szétverni, de mindenkori választói viselkedésüket nem ennek a szándéknak a prioritása irányítja. És ez tőlük nem is lenne elvárható.

2017. november 28., kedd

A kínaiak a spájzban

Az felületes rátekintés alapján is kétségtelen, hogy mind a világgazdaságban, mind a világpolitikában nagy átrendeződés folyik. Azt azonban a legtájékozottabb körök se tudhatják még, hogy mindez - akár középtávon - hová vezet. Az azonban nem lehet kétséges, hogy az USA máris elvesztette domináns hatalmának egy részét és hogy a legerősebb emelkedő hatalom Kína. Az USA-nak láthatólag nincs stratégiája arra, hogy a változó világban milyen szerepet próbáljon a maga számára kialakítani és ahhoz milyen eszközöket használjon. Kínának minden bizonnyal van ilyen stratégiája (akár több elképzelt variánsban is), de a kínai hatalmi struktúra zárt jellegéből következően ezt legfeljebb csak találgatni lehet. Az azonban bizonyos, hogy Kína vezetése eldöntötte: a világpolitikába mint "nagy játékos" akar beszállni.

Más igazán nagy játékos nincs is a terepen. A kisebbek közül Oroszország számos okból gyanakodva kell figyelje a kínai politikát akár, mint atom-nagyhatalom, akár mint a Csendes Óceánig kinyúló, de azt nehezen kontroll alatt tartani tudó ország,  akár pedig a miatt a veszély miatt, hogy Kína kereskedelmi és számos egyéb területen kikerülheti Oroszország területét és ezzel körülzárja. Ázsiai és Latin-amerikai középhatalmaknak nyilván meg van a maguk Kína-problémája, de az tőlünk távol esik.

Ami viszont közvetlenül érint bennünket, az Európa. Jelenlegi formájában az EU-t nem lehet világhatalmi tényezőnek tekinteni, aminthogy külön-külön egyetlen tagállamát sem. Ez akkor is így van, ha korábban néhányuknak nagyhatalmi státusuk volt. Valójában ezért két út áll az EU magországai előtt. Az egyik a fokozott integrációé, amellyel az EU-t és pénzét, az eurót minden tekintetben a nemzetközi színtéren is elismert középhatalommá teszi. Ebben az esetben módja lenne eldönteni, hogy miben és hogyan akar Kína együttműködő partnere lenni, illetve hogy miben és hogyan akarja és tudja kontrakarírozni Kína olyan törekvéseit, amiket a saját érdekeivel ellentétesnek lát. A másik út a fokozott integráció meg nem valósítása. Ebben az esetben az európai országokkal szemben Kína teljesen aszimmetrikus fölénybe kerül méreténél, erejénél fogva is, az európai országok egymással helyettesíthető volta miatt is és azért is, mert belelát a lapjaikba, míg azok az övéibe nem. Úgy játszhat velük, mint macska az egérrel. S ez nem csak az egyik lehetséges jövőbeni helyzet, hanem egyszersmind a mai, létező is.

Fb. bejegyzésem a német szociáldemokraták társadalmi reform-lehetőségéről

A szociáldemokrácia kivételes alkalma
Merkel nagy mértékben rá van utalva arra, hogy nagykoalíciós kormányt alakítson. Ezért az SPD olyan árat kérhet, ami a konzervatívoknak nagy foghúzás - persze az ésszerűség határán belül. Ha van az SPD-ben komoly struktúrális elképzelés egy jobb, igazságosabb kapitalista társadalomról, azt az euro -reform, a közös európai költségvetés kapcsán van esélyük elfogadtatni. Ha nincs nekik ilyen, vagy nem ezzel állnak elő, akkor lehet akár 27 szavazatvadász feltételük, amelyek egy részét el tudják fogadtatni, de a nagy lehetőség kimarad.

2017. november 20., hétfő

A parlamentáris demokrácia rendszere ismét válságban

A XX. század első felét le lehet úgy írni, hogy az a parlamentáris demokrácia válságának kora volt. Európa (majd az USA is) belesodródott az I. Világháborúba, amelynek kezdetén az egymással kibékíthetetlen ellentmondásban lévő parlamenti pártok mindkét oldalon kéz a kézben megszavazták a hadihiteleket. A háború akkora úr lett, amely gyakorlatilag nem engedett teret a megszokott pártpolitikai csatározásoknak. A Világháborúnak végülis lettek győztesei és vesztesei, a veszteseknél összeomolhattak monarchiák, nagy területeket veszthettek el, új országok születhettek Európában - de a fennmaradt feszültségek ellenére a parlamentáris demokráciák a legtöbb korábbi hadviselő országban átmenetileg  konszolidálni tudták működésüket. Ám az évtized végére a gazdasági világválság ismét destabilizálta a belpolitikai helyzeteket - akár járt ez az intézményrendszer átalakításával, akár nem. A diktatórikus, egypárti jellegű berendezkedés nem csak Szovjet-Oroszországban valósult meg, hanem Olaszországban, Németországban, majd Spanyolországban is - egyes kisebb országokban pedig szintén a tényleges váltógazdaságot nélkülöző tekintélyuralmi berendezkedés kerekedett felül. Így sodródott bele a fejlett világ a II. Világháborúba, amelynek során a náci Németország által megszállt területeken a demokratikus államok összeomlottak és bábkormányok alakultak, Nagy-Britanniában a két domináns párt nagykoalíciója függesztette fel a pártrivalizálást, az USA-ban pedig a négyszer újraválasztott elnök került szinte monarchai pozícióba.

A II. Világháború után a gazdaságilag fejlett demokratikus országokban egy félszázados virágkor következett be, amelynek meg voltak a maga korlátai- mindenekelőtt a folyamatos háborús fenyegetés, a fegyverkezési verseny formájában. De a nagy tömegek élete szinte folyamatosan, látványosan javult, turisztikai és telekommunikációs horizontjuk tágult és meg volt az az illúzió, hogy a gyarmati rendszerek felbomlása után a demokratikus berendezkedés világszerte terjedőben van. A személyes fogyasztás növekedése mellett munkaidőcsökkenés, oktatási expanzió, biztosított öregkor és egészségügyi ellátás is javította az életkörülményeket. Mindez oda vezetett, hogy az egyes országok állampolgárai a helyzetükkel alapjában meg voltak elégedve, a korlátokat elfogadták és így nem volt akadálya sem a politikai váltógazdaságok, sem a sokpártrendszerek működésének - kizárva a hatalomból az esetleg jelentkező rendszeralternatívákat. Annál is kevésbé, mert a szovjet rendszer bukásával a legközvetlenebb rendszeralternatíva is eltűnt a színről.

Közben a világ alapvetően megváltozott. Egyfelől végetért a gazdaságban és a társadalomban az ipari korszak, másfelől a nemzetköziesedés vált markánsan meghatározóvá. Ez egyre inkább megszűntette az állampolgárok áttekintését (vagy legalábbis annak szokványos illúzióját) az őket körülvevő viszonyok fölött. De cserében a szinte vallás szerepét betöltő fogyasztási lehetőségeik (konzumerizmus) egyre tágultak. Lehet utólag elemezni, hogy hogyan rekedt meg nagyobb társadalmi csoportok jövedelmi helyzetének javulása különböző országokban, sőt következett be abszolút és relatív visszaesés helyzetükben a jövedelmekben és a munkaerőpiacon, de ezt egy ideig elfedte, hogy széles tömegek olyan tárgyak, hálózatok és egyéb lehetőségek birtokába kerültek, amelyekről korábban nem is álmodtak.A jövővel, a biztonsággal kapcsolatos aggodalmak is jobbára személytelenek és univerzálisak voltak: demográfiai robbanás, környezeti veszedelmek. Közben a nyilvánosság szerkezete is megváltozott: a nagy televíziós és rádiós korporációk és a mértékadónak tekintett világsajtó helyét egyre inkább átvette a lokális- és a bulvármédia, majd az interaktív számítógépes hálózatok. Így a "nagypolitika" különféle kudarcai meglehetősen szórtan jutottak el a választópolgárokhoz és inkább a politikai érdektelenség, mint frusztráció vált ennek következtében általánossá. Ezért ebben az időben a felbukkanó proteszt-mozgalmak sem tudtak nagy tömegekre hatni. A felső szférában a változások és az áttekintő képesség csökkenése baljós lehetett volna, ha komolyan szembe akartak volna nézni vele. A gazdaságban egyre nőtt a tőzsde szerepe, ahol mindent az aznap és a másnap jelentett, nem pedig a fundamentális trendek. Ez átrendezte körükben a jövedelmi, vagyoni és befolyási viszonyokat is A politikában meg a horizont a következő választás lett, mégpedig nemzeti szinten, mert ott lehetett hatalomhoz jutni, vagy attól elesni. Így aztán a folyamatos és nemegyszer tendencia-jellegű változásokhoz való koncepciózus alkalmazkodás, illetve annak átgondolt befolyásolni akarása esett áldozatul a választási ciklusok szempontjai miatt. Ez visszahatott a politikus-kiválasztási folyamatokra is.

Egyre inkább úgy tűnik, hogy a 2008-as pénzügyi világválság fordulatot hozott. Hirtelen sokan ráébredtek, hogy "azok ott fenn" nem tudják garantálni, hogy a dolgok rendben és biztonságban haladjanak előre. Hitelét vesztette az "önszabályozó piac" dogmája, mert baj esetén szemmel láthatólag az államoknak kellett szabályozóként és ellenőrként közbelépnie. A politikusoknak azonban se felkészültségük se eszközeik nem voltak a fundamentumok átszabására - nameg idejük sem volt rá. Azonnali távon kellett elejét vegyék a pániknak, utána pedig a monetáris politika , az olcsó pénz bizonyult eredményes válság-áthidaló eszköznek, amivel a gazdaság és a mindennapi élet folyamatosságát biztosítani tudták. Mindezt abban a reményben, hogy majd az autonóm gazdaság magához tér, segítség nélkül ismét a növekedés motorjává válik. Ez mindmáig nem következett be. Sőt a perspektíva se bíztató: a küszöbön álló robotizáció sem a foglalkoztatást nem fogja növelni, sem a jövedelmek elosztását egyenlőbbé tenni.

Ezzel párhuzamosan szinte futótűzként terjed a fejlett országokban a bizalmatlanság talaján kifejlődött establishment-ellenesség. Ezt egészen különböző politikai irányzatok önjelölt figurái tudják meglovagolni. Árujuk mindenekelőtt a közönséges nacionalizmus,. amely a "miénk" fölötti áttekintést ígéri a "vérünket szívó" külső instanciákkal szemben, de ez kombinálódhat a tekintélyuralom magasabbrendűségének hirdetésével a liberális demokráciákhoz képest, vagy a háborús vereség révén évtizedekre kompromittálódott fasiszta-náci eszköztár felélesztésével. Ezt egészíti ki a háború gondolatának visszahozása is - szemben a centrum békés évtizedeire jellemző háborúellenességgel. Vagyis minden tekintetben visszatérést ahhoz a gondolkodáshoz, amely nem ismer mást, csak zéró összegű játékokat.

Azt nem kell bizonygatni, hogy a Brexit-népszavazás eredménye vagy Trump elnökké választása miért felkiáltójel ebben a folyamatban. Úgy látszott azonban hogy a kontinens fejlett országainak választópolgárait ez kellőképpen megijesztette és visszaterelte a centrum, a változásra hajlandó korábbi establishment- szárny irányába. De a német választás (és ami utána következett) eléggé cáfolni látszik ezt a megnyugvást. Az új Európa "építésére" vállalkozó CDU-t és SPD-t a választók megbüntették: alakíthatnának újra nagykoalíciód, de akkor a következő választásokat biztos elvesztenék. A számszerűleg lehetséges "Jamaica" koalíciót nem sikerült megalakítani, mert a kispártok identitásuk őrzésének partikuláris szempontját egyértelműen elébe helyezték egy esetleges közös sikerben való részvételnél. Egy kisebbségi kormány Merkellel az élén nemzetközi szinten gyenge lenne, különösen az ilyen elhúzódó koalíciós kísérlet kudarca után. Pedig Németország vezető gazdasági és katonai körei alighanem mögötte állnak. És mindezek tetejében ott virít a német politikai színpadon az eddig elképzelhetetlen, relatíve befolyásos szélsőjobboldali párt.

A német választásoknak a működőképes és teljesítőképes parlamentáris demokráciát megkérdőjelező volta fényében másképp kell látnunk a francia helyzetet is. Igaz, hogy Macron a centrum, az establishment reformhajlndóságú képviselőjeként meggyőző győzelmet aratott. De ezt egy személyéhez kötött ad hoc új párt élén érte el, teljesen romokba döntve mind a jobbközép, mind a balközép tradicionális néppártjait. Ez pedig ingatag, személyes sikerhez, vagy kudarchoz kötött politikai alakzat. S vele szemben viszonylag stabilan ott áll Le Pen szélsőjobboldali tömbje - kontrasztként a megszokott parlamentáris demokráciával. Nem túl bíztató konstelláció.

Nem látunk a jövőbe. Nem tudjuk, hogy a parlamentáris demokráciának - esetleg megváltozott formában - vannak-e mozgósuló tartalékai, amelyeket a mostani kihívások előhívhatnak.  Ez ugyan nagyonis a rendszer kérdése, de már nem a mostani válságé.

2017. november 5., vasárnap

Merkel bajban

A német választások előtti hónapokban olyan biztosnak látszott Merkel győzelme, hogy úgy gondolta, felesleges sőt hibás lenne markáns kampányt folytatnia. Tévedett. Így éppen csak  úgy győzött, hogy kormányalakítási megbízást kaphatott, de kormányt vajmi nehezen tud alakítani. A neonáci párt parlamentbe jutása önmagában nem jelentene számára komoly fenyegetést. Ám az, hogy a kisebb potenciális partnerek (beleértve a CSU-t is) ilyen erősen a partikuláris érdekeikhez kötődnek, fenyegeti egy ütőképes kormány megalakításának lehetőségét.

Ha most a tét valóban az lenne, hogy a német belső viszonyokat hogyan kell hozzáigazítani a megváltozott körülményekhez, akkor még előnye is lehetne a kiegyensúlyozottabb erőviszonyoknak Sok szempont érvényesülne a végülis kialakuló kompromisszumokban, amiből az ellenzéki szociáldemokraták prioritásai se maradhatnának teljesen ki. A helyzet azonban nagyon más.

Az EU régóta nyilvánvaló válságban van és megreformálásában a gazdaságilag (és eddig politikailag is) legerősebb tagállamra, Németországra kulcsszerep várna. Egy erős Németország egy tapasztalt vezetővel példájával, rábeszélő-és nyomásgyakorló képességével és jól megválasztott konfliktusvállalásaival alkalmas lehetne a reform karakterisztikumainak optimális megtalálására, a német-francia tengely vezető szerepének biztosítására, a centrifugális erők megfékezésére, a Brexitnek a kontinens számára optimális lebonyolítására, a Trump féle erősen kétséges Európa-politika kontrakarírozására csakúgy, mint az orosz fellazító kísérletek kivédésére. Ez a sokféle defenzió mellett és ellenére egy új Európa víziójának kialakítását és megalapozását jelentené. Ehhez adott a német választó Merkelnek gyenge felhatalmazást és ezt nem látszanak korrigálni a kormányzás közelébe került kispártok. Márpedig a nagy európai projektnek éppen most lenne olyan időszerűsége, amely az alkalom elmulasztásával el is enyészhet.

Nyitott kérdés, hogy Merkel politikai rutinja - amely eddig sem a markáns döntésekben mutatkozott meg - mire lesz elegendő a felgyűlt, feltorlódott feladatok elvégzésében. Latens politikai tartalékait kellene mozgósítania - ha vannak ilyenek. És természetesen a projektben érdekelt gazdasági és katonai köröknek a vártnál aktívabban kellene direktebb módon politikai szerepet vállalni.

2017. október 28., szombat

Újraelosztás

A tradícióval rendelkező piacgazdaságokban a többség számára világos volt, hogy mit jelent az újraelosztás és hogy annak forrása az elsődleges jövedelem, aminek egy meghatározott részét az újraelosztó (általában az állam és általában adók útján) elvonja. Hogy a valóságban ez ennél bonyolultabb, az a lényeget nem érinti. Ugyanígy azt is tudják, hogy mi a biztosítás és hogy a biztosítótól kapott jövedelem nem az állami újraelosztás része. Mindezt választóként megpróbálják értelmezni és szavazataik mérlegelésében az érdekeiket és és a társadalom milyenségével kapcsolatos  értékeiket  érvényesíteni. Azt is tudják, hogy a progresszív jövedelem- és vagyonadók egy fokon túl nem képesek szolgálni az újraelosztást, mert megszűnhet az érdekeltség jövedelmek megtermelésében, illetve nagy a kísértés a jövedelmek valamilyen formájú eltitkolására, adózás alóli kivonásáea.

Nem ez a helyzet a volt államszocialista országok polgárainál. Az államszocializmusban az állam majdnem minden tulajdont monopolizált. Elsődleges elosztás valójában lényegében nem volt, sőt az sem volt egyértelmű, hogy hol, mikor milyen jövedelem jött létre, hiszen az árrendszert is önkényesen állapította meg és módisítgatta az állam. Ilyen formán a lakosság különféle pénzbeni és természetbeni jövedelmeiről is "valahol ott fenn" döntöttek időről időre. Minthogy a piacgazdaságot is felülről vezették be ezekben az országokban, az "elvarázsolt kastély"-tudat módosult formában , de fennmaradt. Megjelentek ugyan új magántulajdonosok, de ezek honfoglalásában és működésében az állam képviselőinek jelentős szerepe volt. Az államhatalom birtokosai, illetve az erre esélyes pártok elitje eklatáns módon érdekelt volt abban, hogy mind a privatizáció, mind a megmaradt állami vagyon sorsa, mind az állam bevételei és kiadásai ne legyenek transzparensek és hogy az állam jövedelemelvonásának mértéke magas maradjon. Ez szolgálta mind politikai, mind magánérdekeiket. Az is mefelelt a politikai elit érdekeinek, hogya fékezhetetlen, állandóan változó jogszabály-dzsungelben eleve senki se ismerhesse ki magát, így aztán a könyvelők és a jogászok légiója nem elsősorban a bírósági gyakorlathoz igazodott, hanem a kapcsolatai révén igyekezett - megbízóival együtt - támaszt keresni. Mindez nem csak a korrupció melegágya volt, hanem szükségképpen meglehetős káoszt is teremtett.

Az állampolgár, a munkavállaló csak várta, hogy végül mindebből majd számára is kiforr az az életszínvonal és konszolidáltság, ami a fejlett piacgazdaságok ígérete volt. S minthogy ez egyre késett, azt viszont látta, hogy minden változatlanul "ott fenn" dől el, sérelmeiért az itthon és külföldön birtokon belü lévőket hibáztatta és egyre nőtt a vágya egy erős kéz iránt, amely majd "rendet csinál". Ez többé-kevésbé minden volt szocialista országra nézve igaz - függetlenül a konkrét történetekben országonként akár lényegesen eltérő körülményektől. S ezzel kell most szembesülnie az EU magországai vezetőinek, amikor az Unió jövőjéről gondolkodnak.

Ahol a gazdasági és újraelosztási folyamatokban hiányos az áttekintő képesség, ott tág tere nyílik mind a demagógiának, mind pedig azoknak a fantasztáknak, akik ábrándjaikat az elosztási viszonyok megváltoztatására irányítják és nem számolnak a jövedelemtermelés kérdéseivel. Hozzá kell tenni, hogy a globalizáció és a posztindusztriális korszak előrehaladásával a leggazdagabb országok, a legrégibb piacgazdaságok polgárai is elvesztették áttekintő képességük jó részét. Így a sérelmi politika és a jóléti sovinizmusra építő demagógia ott is komoly választói rétegekre számíthat. Annál is inkább, mert a 2008-as pénzügyi világválság a korábbi biztonság helyére a veszélytudatot hívta elő és egyben aláásta a bizalmat a bankok és egyéb pénzügyi intézmények prudenciája tekintetében. Így világszerte a jegybankok és a monetáris politika szerepe vált kulcsfontosságúvá - ami bizonyos analógiát jelent a volt szocialista országok viszonyaival is.

A tömeges migráció megjelenése a fejlett országokban csak inkább véletlen egybeesés a kialakult belgazdasági és belpolitikai problémákkal. De minthogy a menekültek befogadása az első szinten újraelosztási kérdés egy adó- és jóléti kiadási viták által terhelt közegben, nem véletlen, hogy a választópolgárokból a jóléti sovinizmust hívja elő, ami kiváló talaj a nacionalista húrokat pengető, tekintélyuralomra törő politikai vezetőknek, de nyomás alá helyezi a velük szembenálló liberális-demokrata irányultságú politikusokat is.